A majmok bolygója az a franchise volt, amely legújabb részének különösebb hírverést nem keltettek, mármint azt a fajta, hisztériáig felkorbácsoltat, ami manapság a nagy stúdiófilmeket övezi, nem parádéztak a majomnak öltözött színészek naphosszat nagyvárosokban. Tulajdonképpen a Fox fű alatt tolta a három filmet mozikba, mintha még mindig szégyellnék magukat a Mark Wahlberg és Tim Roth főszereplésével készült 2001-es Tim Burton-filmért. (Van is miért.)

Pedig ha jobban megnézzük, a most mozikba került harmadik filmmel az egyik legjobb sci-fi-trilógiát zárták le, kicsit giccsesen, de olyan technikai megoldásokkal, hogy még mindig keressük az állunkat a padlón.

A majmok bolygója az a reboot/remake/előzménytrilógia volt, amihez nem sok reményt fűzhettek a Foxnál. Az alapja egy 1968-as film, pontosabban egy 1963-as regény volt, ami abból indult ki, hogy a majmok egyszer csak okosak lettek, és az emberek meg elkorcsosultak, a szerepek felcserélődtek, mi szívunk, a szemétparasztmajmok meg rabszolgának tartanak minket. A Charlton Heston főszereplésével készült klasszikus és folytatásai a miértekkel és mikéntekkel nem nagyon foglalkoztak, kész helyzet elé állították a nézőt, aki pár szimpatikus majom mellett leginkább az embernek szorított, hiszen a saját faját nyomták el, nahát.

A 2011-ben mozikba került A majmok bolygója: Lázadás és két folytatása, A majmok bolygója: Forradalom és a mostani, A majmok bolygója: Háború viszont pont azt mutatta be, hogyan lett a majom okos, és hogyan hülyült el az ember. A folyamat, aminek vége az 1968-as film eleje, viszont a perspektívánkat is a feje tetejére állította, hiszen ember legyen a talpán, aki ne Cézárral és intelligens majomtársaival szimpatizálna, hanem a második filmtől kétségkívül vastag zsírkrétával felskiccelt emberi szereplőkkel. Pedig valahol velük is lehetne, a fajunk kihalása azért elég nyomós ok lenne, ugye, de ezek a sztorik nem az emberek, hanem a majmok történetei.

Jó, a majmokat be lehet helyettesíteni emberekkel is, a táborokban, embertelen (majomtalan???) körülmények között tartott, kényszermunkára fogott majmok és a rabszolgák között nehéz lenne nem egyenlőségjelet húzni, a megkorbácsolt Cézár az elnyomás egyetemes elszenvedőjének élő szobra, ahogy a harmadik film megannyi jelenete is ismerős lehet a történelemből, vagy ha más nem, háborús filmekből.

A Háború alcímű harmadik rész története két évvel az előző után veszi fel a fonalat, Cézár és népe a vadonban bujkál, és szeretne békében élni, Cézárt meg baszkurálja a lelkiismeret régi harcostársa, Koba elemésztése miatt (aki inkább nem akart az emberrel békében élni a pacifista Cézárral ellentétben). Aztán beüt a krach, az emberek ugyanis nem akarják békén hagyni a majmokat, és támadnak.

Ezen a ponton a néző hátradől, rámarkol a popcornra, és várja, hogy akkor most két órán keresztül szóljon a gépkarabély és a majomüvöltés, mert hát az alcím csak kötelez. Pedig nem, ebben a filmben az elején van egy kis, meg a végén kicsivel több háborúskodás, de alapvetően nem egy klasszikus háborús film, hanem Cézár vezetőből messiássá válásának története, ami egyébként logikus konklúziója az első részben fiatal lázadóból vezéregyéniséggé, a másodikban apává érő karakter életútja szempontjából.

És ehhez kapunk egy néhol rém giccses, de ennek ellenére is hatásos, zsigerig hatoló történetet, amit nézve minden jelenetben érezzük, hogy bizonyos mértékig manipulálva vagyunk (síró kismajom, apjába sírva kapaszkodó kismajom, vicces nagymajom, virágokat tépkedő, még nagyobb majom stb.) de mivel ezeket a momentumokat csak átrántják a giccs nyáltengerén, és nem áztatják bele, nem is bánjuk őket.

A vietnami háborús filmek rajtaütéses jelenteit idéző kezdet után több filmklasszikus előmászik a digitális trükkparádé mögül, A Gyűrűk Urától kezdve az Apokalipszis moston át az 1968-as első Majmok bolygójáig, Utóbbira a film zenéjében is számos helyen utalnak, de van egy motívum a filmben, ami a maga egyszerűségében zseniális főhajtás a nagy előd előtt. Nem spoilerezem el, mert nagyobbat üt, ha magától jön rá az ember. 

A rajtaütés után nem sokkal az emberek rálelnek a majmokra (kollaboráns gorillák, fúj) akiknek menekülniük kell, de Cézár nem megy sehová, mert most unta meg, hogy az emberek állatnak nézzék, és bosszút akar állni a teljesen kattant ezredesen. A film itt átmegy egy kicsit westernbe, Cézár megy, és keresi azt, akin bosszút állhat, és még arra is van ideje, hogy megmentsen egy embert meg egy hozzá hasonlóan beszédképes majmot, akinek kábé annyi a dolga a filmben, hogy amikor már nagyon magunk alatt lennénk (mert ez nem egy vidám film, sőt), akkor csinál valami vicceset. Finom és kevésbé elegáns (vagy inkább túl direkt) utalás nem egy van a 140 perces filmben, az egyik ezek közül Woody Harrelson karaktere, aki egy félőrült ezredest, Cézár nagy ellenségét és sorsának megrontóját alakítja, a film bizonyos pontjain az Apokalipszis most Kurtz ezredeséhez megszólalásig hasonló manírokkal.

Az egyébként, hogy Harrelson mellett a nem majomként megjelenő színészek között egy ismert név sincs, és a majomkarakterek mögötti gárda (Andy Serkis, Steve Zahn, Judy Greer) sem tekinthető A-, de még B-listásnak sem, azt jelentette, hogy Matt Reeves rendezőnek és a producereknek volt elég pénzük arra, hogy a Weta Digital trükkgyárnak annyi pénzt adjanak, amennyit csak tudnak, és azt mondhassák nekik, hogy tessék nekünk majmokat csinálni, de nem bazárit, hanem igazán faszát.

És a Weta valami olyan elképesztő dolgot tett le az asztalra, amihez még csak hasonlót sem láttunk eddig, és ami, anélkül, hogy túldramatizálnák a dolgot, gyökeresen megváltoztathatja a filmkészítést. Az a látványvilág, az a részletgazdagság, ami a majmok ábrázolásakor az arcunkba mászik, az valami elképesztő, a majomcsorda minden egyes tagja úgy néz ki, mint egy valódi csimpánz a sarki állatkertben, a mozgás nem darabos, nem művi, a bundájuk szőrszálai nem úgy mozognak, mint a nádas a Balaton partján, hanem mint egy állat bundája. (Bővebben itt.)

Minden majomnak külön egyénisége van, amihez persze kellenek a színészek is, sőt, hiszen azzal a motion capture technikával vették fel a jeleneteiket, mint amivel mondjuk Gollamét A Gyűrűk Urában, és amivel Serkis befutott sztár lett. A majmok mozdulatai, reakciói, arckifejezései lenyűgözőek,  mintha a Weta nem is ugyanabban a ligában játszana, mint a többi trükkgyár, beleértve az ILM-et, aminek a Csillagok háborúja VII horrorisztikus Tarkin admirálisát vagy Leia hercegnőjét köszönhettük.

Jó, lehet, hogy majmot könnyebb „csinálni” digitálisan, mint embert, de ilyen jó vizuális effektekkel még nem találkoztam mozifilmben. A látvány csak egy része a teljes csomagnak persze, de itt a történet is stimmel. Nem esünk ki a film hatása alól egy percig sem, és soha nem drukkoltunk még ennyire annak, hogy a majmok gyakják már le az összes gazembert, mert megérdemlik.