Teljesen érthető, hogy a Dunkirk ötlete régóta izgatta Christopher Nolan fantáziáját. A második világháború számtalan izgalmas, tragikus, felemelő és elgondolkodtató története közül a dunkerque-i az egyik legérdekesebb. Hiszen itt egy vereségből, egy kolosszális katonai hibából lett valamiféle diadal, siker, ami ráadásul alapjaiban változtatta meg azt, ahogy a britek a háborúhoz álltak. Bátorsággal és összefogással fordítottak egy tökéletesen kilátástalan helyzeten úgy, hogy közben maguk is átértékelték korábbi tetteiket. Remek alapanyag, amihez egy élete legjobb formájában lévő rendező-forgatókönyvíró nyúlt.

Egy kis törióra: 1940 májusának végén az előretörő német hadsereg bevonult Belgiumba, és a franciaországi Dunkerque közelében a tengerhez szorította a brit és francia katonákat. Egy nagyon szűk, alig öt kilométeres tengerparti sávban a szövetségesek közel négyszázezer katonája szorult össze. Menekülni nem volt hova: az egyik oldalon a tenger, a másikon az ellenség. A németeket lényegében terített asztal várta: csak az volt kérdés, hogy milyen módon mészárolják le a csapdába esett katonákat. A britek úgy számoltak, hogy legfeljebb 30-45 ezer katonájukat tudják kimenteni, végül azonban egy váratlan húzás segítségével 338 ezren maradtak életben.

A Dinamó hadműveletben a britek összegyűjtöttek hétszáz kis merülésű polgári hajót, vagyis olyan jachtokat, kompokat, még folyami gőzösöket is, amelyekkel közel tudtak menni a parthoz. Ezekkel a hajókkal civilek mentettek ki 300 ezer katonát a német repülők és tengeralattjárók támadásai közepette. Csak hogy az arányokat érzékeljük: volt a hajók között alig négyméteres, fából készült halászhajó is. És ez a hajó is számított. Erről is szól Nolan filmje. A politikusok (Churchill-lel az élen) legnagyobb meglepetésére a brit társadalom ezt győzelemként és nem csúfos bukásként vagy megfutamodásként értékelte, ami eltökéltté tette őket: nem kötnek békét Hitlerrel. (Ha többet szeretne tudni a dunkerque-i mentőakcióról, vagy korabeli fotókat nézegetne, itt az Index remek Nagyképe a témában.)

Nolan három szálon mutatja meg nekünk a történetet: ott vagyunk a földön, a parton rekedt katonákkal. Ott vagyunk a vízen, az egyik polgári mentőhajóban és a hadihajókon is, és ott vagyunk a levegőben, a brit pilótákkal, akik a német bombázókat próbálják hatástalanítani.

egészen addig, amíg a flottilla meg nem érkezik. A filmnek éppen ezért nincs főszereplője, csak egyenrangú szereplői: Tommy (Fionn Whitehead), aki csak haza akar jutni, Alex (Harry Styles a One Directionből), aki szintén, csak a módszerei mások, mint Tommynak. Mr. Dawson, a vasárnapi hajós (Mark Rylance), aki a végsőkig elszánt a segíteni akarásban, a vízből kimentett, súlyosan traumatizált katona, akinek a nevét sem tudjuk meg (Cillian Murphy), a pilóta (Tom Hardy) és a parancsnok (Kenneth Branagh).

Mivel párbeszéd, egyáltalán beszéd alig van a filmben, ha van, akkor is sokszor elnyomja a zaj vagy a zene, a színészek feladata eltért a megszokottól. Tom Hardy például szinte végig csak a szemével tud kifejezni bármit, Cillian Murphy arca jórészt a kezébe temetve. Mégis, ezekkel a furcsa, csonka karakterekkel is remekül dolgoznak, én egyedül Kenneth Branaghnál éreztem, hogy néha kicsit sok. (Neki a többiekhez képest aránylag sok szövege volt.) Mark Rylance karakterének jósága, nagyvonalúsága pedig a hihetetlenség határán táncolt, de mégsem billent át.

Ebben a filmben mégsem ők, hanem a képek és hangok visznek magukkal. Az operatőr az a Hoyte Van Hoytema, aki a Csillagok közöttben is Nolannel dolgozott, a zene pedig a hollywoodi zeneszerző atyaisten, Hans Zimmer munkája. Egészen máshol tartanak a pályájukon, Hoytema, bár már van egy Bond-film is a háta mögött, csak most lesz igazi sztár (és talán Oscar-díjas is). Zimmernek meg már minden összejött, amit egy filmzeneszerző akarhat. Mégis ugyanolyan alázattal és ugyanolyan zseniálisan szolgálják ezt a filmet, amiben 

A Dunkirkben nulla, azaz semmi, de egyáltalán semmi humor nincs. Egyetlen egy beszólás, egy kis lazulás, egy cool duma sem. A feszültséget, amit annyira gondosan épített fel, Nolan egy másodpercre sem engedi ki. Nem teheti meg, és nem csak azért, mert valószínűleg a Dunkerque-nél rekedt katonák sem viccelődtek túl sokat. Az örvendetesen rövid, mindössze 106 perces játékidő alatt nem ad pihenőt, sem a szereplőknek, sem a nézőknek. Még akkor sem, amikor már megjelentek a megmentők, hiszen 1940-ben járunk, a háború legsötétebb évei még csak most következnek.

„Ez volt a legfurcsább, legleírhatatlanabb flottilla a történelemben. Apró, egy, legfeljebb két emberrel a fedélzeten. Minden rendű és rangú angollal lehetett találkozni: bankárok és fogorvosok, taxisofőrök és jachttulajdonosok, dokkmunkások és mérnökök, halászok és közszolgák” – írta egy kimentett katona később. A dunkerque-i szellem, vagyis a britek azon képessége, hogy ha nagy baj van, akkor összefognak és cselekszenek, azóta már fogalom. A Dunkirk ennek, a szolidaritásnak, a segítőkészségnek, az együttműködésnek az ünneplése, és közben a háború, nemcsak a második világháború, hanem minden háború kegyetlenségének bemutatása.

 – írják a filmes lapok már most. Ez valószínűleg így van, és teljesen megérdemelten lesz ott. Nem a komoly téma miatt, nem is amiatt, ahogy a technikát a történet szolgálatába állította, még csak nem is az Oscar-vadász befejezés okán. Az IMAX-kamerák, az óriási költségvetés, az eredeti helyszínek, az eredeti hajók és repülőgépek teljes rekonstrukciója sem érne semmit, ha a Dunkirk nem hatna az érzelmeinkre. De hat, sokkal erősebben, mint Nolan korábbi filmjei, a Batman-trilógia, a Csillagok között vagy az Eredet.

Van koncepciója, szerkezete, stílusa, esze, szíve. Alig vannak már ilyen filmek a moziban, szóval kár lenne kihagyni.