Charlize Theron és James McAvoy ül egymással szemben a lepattant, (berlininek eladott) budapesti metrón. Szól a Little 15 a Depeche Mode-tól, 1989-ben járunk. Kell nekem ennél több? Azt hittem, hogy nem, de kiderült, hogy mégis. Az Atomszőkében ugyanis szinte minden tökéletes: remek a helyszín és az időpont, a díszletek, a jelmezek, a zenék, az atmoszféra. Tökéletes a színészválasztás, parádésak az akciók. Csak egyetlen dolog hibázik: maga a történet. Épkézláb sztori híján viszont olyan maradt, mint egy divatlap, amit jó elnézegetni, de semmilyen nyomot nem hagy.

Az Atomszőkét a női John Wickként hirdették, részben azért, mert itt is egy magányos hős száll szembe a nem kis túlerővel. Részben pedig azért, mert a John Wick rendezőpárosának egyik tagja, a kaszkadőrből lett rendező David Leitch rendezte (övé a Deadpool folytatása is). Annyiban viszont nem állja meg a helyét a hasonlat, hogy a John Wick egy percig sem akart több lenni annál, ami: egy csodálatosan kivitelezett, de minden mélységet nélkülöző akciófilm. Az Atomszőke nem érte be ennyivel, az akciók mellett egy csavaros kémsztorit is le akartak nyomni a torkunkon. Így szikár akció helyett egy túlbonyolított, de végső soron bugyuta történetet kaptunk.

Az Atomszőkét Kurt Johnstad forgatókönyvíró a The Coldest City képregénysorozat alapján írta. Ez erősen érződik is rajta, olyan, mintha innen-onnan ollózták volna össze az egészet. Nem ismerem ezeket a képregényeket, de úgy tűnik, mintha Johnstad mindegyik részből kiszedegette volna a legmenőbbnek, legizgalmasabbnak tűnő elemeket, azzal már nemigen törődve, hogy ez miként áll össze egy koherens egésszé.

Szóval a főszereplő Lorraine Broughton (Charlize Theron), a brit titkosszolgálat, az MI6 egyik legkeményebb, legokosabb és legmenőbb kémje. Azért küldik Berlinbe, hogy megszerezzen egy listát, amin nyugati titkosügynökök, köztük kettős ügynökök nevei szerepelnek. A lista persze a KGB-nek is nagyon fontos, az idő pedig szorít, a hidegháború vége közelít, egyik fél sem akarja, hogy a titkai nyilvánosságra kerüljenek. Broughtonnak elvileg a helyi brit kémfőnök, David Percivallal (James McAvoy segít, gyakorlatilag meg egy percre sem bíznak meg egymásban. Elkezdődik egy kusza, helyenként fárasztó és logikátlanságoktól hemzsegő játszma, amit Lorraine visszaemlékezéséből ismerünk meg. Berlin ugyanis nem úgy sült el, ahogy tervezték, és a kémnek Londonban kell számot adnia a történtekről a felettesének, Graynek (Toby Jones) és a CIA egyik fejesének (John Goodman).

Nem akarok egy csavart sem elmesélni, pedig simán megtehetném, semmit nem rontana a film élvezeti értékén. Az Atomszőke rendezője ugyanis mintha tisztában lett volna azzal, hogy miből főz.

Az Atomszőke erősségei ezek: perfekt akciójelenetek látványos és meglepő megoldásokkal, sokkal nyersebben előadva, mint ahogy azt manapság a moziban megszokhattuk. És Charlize Theron, aki szebb, mint valaha, azzal is simán elvan az ember két órán át, hogy őt nézi. És persze játszani is tud, bár az Atomszőkéhez azért nem kellett nagyon megerőltetnie magát. De legalább sokkal kevesebbszer menekült ripacskodásba, mint McAvoy.

Mindehhez lenyűgöző jelmezeket kapott, kizárólag fekete és fehér ruhákat, a nyolcvanas évek meglepő cipőit és a 2010-es évek fehérneműit. (Annyira azért nem volt bátor a jelmezszekció, hogy az akkori bugyikat és melltartókat is bevállalják.) Aztán itt van Berlin 1989-ben, amit megtettek a másik főszereplőnek. És mint mindent ebben a filmben, ezt is százszor elmondják: jelenleg ez az egyik legizgalmasabb pontja a világnak, a történelem itt zajlik, ebben a városban. Magyarként az is szórakoztató (és kizökkentő is egyben), hogy ráismerünk a pesti helyszínekre. És itt vannak a zenék, a nyolcvanas évek nagy klasszikusai, kicsit hangsúlyosabban is, mint kellene, de ez is működik. 

Csak én valahogy többet vártam. Talán Charlize Theron, talán az izgalmas előzetesek miatt azt hittem, hogy nemcsak Lorraine Broughton lesz őrületesen menő, laza és szexi, hanem az egész film. Nem így lett.