Igazságtalanul nyilván, de én remekművet vártam Taylor Sheridantől. Igaz ugyan, hogy még nem nagyon rendezett semmit, csak egy horrort hat éve, de mégiscsak ő írta a nagyszerű Sicariót. Aztán meg a még annál is nagyszerűbb A préri urait (Hell or High Water). Utóbbiért, ami élete második forgatókönyve volt, Oscarra is jelölték. Még úgy sem csökkent a várakozásom, hogy kollégám, aki Cannesban látta a Wind Rivert, finoman szólva sem volt elájulva tőle. Úgy voltam vele, hogy aki ilyen filmeket tud írni, és végre lehetőséget kap arra, hogy ő maga rendezze meg a saját forgatókönyvét, csak nem fog hibázni. Hogy ez két külön szakma? Hát, igen.

Nem mintha a Wind River, ami a magyar forgalmazásban még megkapta a tévéízű Gyilkos nyomon alcímet is, olyan rossz lenne. Csak nem tudja, pontosabban csak helyenként tudja kiváltani a nézőből azt a gyomorszorító érzést, ami a Sicariót vagy A préri urait nézve végig velünk volt. És emiatt nemcsak a rendező tapasztalatlansága a hibás, hanem bizony 

Ezúttal is egy külön világban járunk Amerikán belül, a maga saját szabályaival, és persze nyomorával. Csak most északon, Wyomingban vagyunk, a Wind River indiánrezervátumban. Itt bukkan egy fiatal indián lány holttestére vadkilövő, Cory Lambert (Jeremy Renner). Az FBI-t egy szintén nagyon fiatal nő, Jane Banner (Elizabeth Olsen, a fura Olsen-nővérek közül a kevésbé fura) képviseli egy személyben. Ők ketten, némi helyi rendőri segítséggel próbálják kideríteni, hogy ki erőszakolta, és ölte meg a lányt. Jane-nek nulla helyismerete és ennél csak kicsivel több tapasztalata van, Cory meg minden jogalap nélkül tevékenykedik, de így is meglepően hamar találnak valamit.

A rejtély megoldása pofátlanul egyszerű, Jeremy Rennerék lényegében két kérdéssel eljutnak a gyanúsítottakhoz. Nincs itt semmi csavar, nem kell túljárni semmilyen furfangos pszichopata eszén. Még különösebben gyakorlott nyomkövetőnek sem kell lenni, hiába indiánabb Renner karaktere ezer indiánnál, ami a nyomolvasást illeti. Sheridant nem ez izgatja elsősorban, így ezt kár is a szemére hányni.

Annál inkább érdekli az erős atmoszféra megteremtése és lélektan. A Wind River szereplői éppen olyan szomorú esélytelenségben élnek, mint a texasiak A préri uraiban, csak itt még rohadt nagy hó is van. A rezervátum hatalmas, jórészt néptelen és szinte elviselhetetlenül hideg. Kár, hogy ez inkább a párbeszédekből és nem a képekből derül ki. A Wind River ugyanis messze nem néz ki olyan jól, mint A préri urai vagy pláne a Sicario, hiába Wyoming hegyei meg a végtelen, hófedte táj (az operatőr Ben Richardson).

Jane Banner viszont éppen olyan elveszett ebben a világban, mint Kate Mercer ügynök volt a drogháborúban. Csak Mercert megvezették, Jane-t pedig a súlyos terhet cipelő Cody jóságosan terelgeti. Ráadásul Jane egy percig nem akar kompetensebbnek tűnni annál, amilyen. Nemhogy FBI ügynököt filmben, de sima átlagembert az életben sem láttam sokat, akinek ennyire nem okozott gondot, hogy segítséget kérjen. De ez a legérdekesebb benne, egyébként elég színtelen-szagtalan marad, (amilyen Elizabeth Olsen is). Jeremy Renner viszont él a lehetőséggel, amit a szerepe kínál, más kérdés, hogy éppen neki jutnak a leggiccsesebb, legközhelyesebb megállapítások a filmben.

És Sheridan most is tudott olyan mondatokat írni, amik még jóval a vetítés után is a fülünkben csengenek. Az egyiktől, amit Renner karaktere mint szülő mond Jane-nek, akinek még nincs gyereke, konkrétan kirázott a hideg. Szóval a Wind River csak Taylor Sheridantől csalódás, és nem is túl nagy. Amúgy meg egy jó film, amit, majdnem biztos vagyok benne, egy még jobb fog követni tőle.