Valami egészen furcsa hibrid a Luke Skywalkerként ismertté vált Mark Hamill új filmje, a Brigsby mackó. És nem csak azért, mert az első tíz percben tényleg teljesen érthetetlen, hogy mi a fene történik, egyáltalán hol vagyunk, mit látunk, milyen világ ez, és főleg: miért?! De még akkor is őrülten fura az egész, amikor már minden világos és érthető:

Épp ezért igazából az a legjobb, ha a néző az ég adta világon semmit nem tud róla, mielőtt beülne rá, elég, ha beveszi azt a kvázihazugságot, hogy ez Mark Hamill filmje (igazából talán tíz percet van a vásznon, igaz, tíz felejthetetlen percet). De ha még az alapkonfliktust sem írjuk le, akkor tényleg lehetetlen bármit is mondani a filmről, úgyhogy előre is elnézést mindenkitől a kisebb spoilerért.

Ugyanis ez az első pár, egészen bizarr jelenet hamar megfejtést kap, de olyat, ami átrendez mindent. Egy huszonöt éves, eléggé infantilis férfi az egész életét azzal tölti, hogy egy Brigsby mackó című, primitíven kezdetleges gyerekfilmsorozatért rajong, miközben látványosan műanyag állatokat bámul a soha ki nem nyitható ablakokon túli, mérgező gázzal fertőzött külvilágban. Amíg be nem állít a rendőrség, hogy visszaadja a srácot a valódi szüleinek, akiktől Mark Hamill és felesége még a szülőszobán elrabolta őt.

Ilyenformán a Brigsby mackó A szobához hasonló emberrablós-fogvatartós filmek groteszk párdarabja: a témája az Oscar-díjas Brie Larson-filmhez hasonlóan az, hogyan tud beilleszkedni a társadalomba az, aki egész életében egy fantáziavilágban élt, és soha nem tehette ki a lábát egy szűk és lezárt területről. De míg A szoba egy szívfacsaróan tragikus dráma, addig a Brigsby mackó egészen más oldaláról fogja meg a témát, mivel a fiú a külvilágban is megmarad Brigsby-rajongónak, a film pedig végig ezen poénkodik, sőt, sokszor szinte gúnyolódik. A néző meg a legutolsó percig nem tudja eldönteni, hogy szabad-e nevetnie egy rettenetesen traumatizált ember kényszerképzetein, annak ellenére, hogy a forgatókönyvíróknak nagyon jó a humora.

És ez a kettősség adja a Brigsby mackó hatalmas erejét, ettől tud a film ennyire hatásos lenni. Ha akarjuk, ha nem, nevetünk, mert az alkotók annyira pontosan mutatják meg a minden felnőttből előhívható infantilizmust, annyira merészen rombolják le bennünk a korrektségre törekvő képmutatást. (Meg mellesleg bedobnak pár Star Warsos metapoént Hamill miatt.) És közben mégsem hagyják egy pillanatra sem elfelejteni, mi is az, amin nevetünk; az egyik jelenetben a fiú valódi apja ki is mondja a Brigsby mackós jelmezeket látva:

Ezek nem cuki kis holmik, hanem végtelenül beteg emberek eszközei arra, hogy bezárva tartsanak egy elrabolt gyereket.”

És mégsem kell magunkat egy pillanatig sem hülyén éreznünk, amiért folyamatosan röhögünk a mackómániás felnőtt fiún, akinek fogalma sincs, hogyan kéne viselkednie egy társaságban, és aki emiatt baromi sután éli az egész életét. Mert Dave McCary rendező, meg Kevin Costello és Kyle Mooney írók mindvégig hihetetlenül érzékenyen, emberien és emberségesen beszélnek arról, hogyan próbál valaki megbirkózni azzal, hogy akiket eddig szeretett, azokat nem lenne szabad szeretnie, hogy akiket most kéne szeretnie, azok ha belegebednek, sem tudják megérteni őt, és hogy úgy kéne hirtelen fejest ugrania a való világ mély vízébe, hogy ne fulladjon bele azonnal. Ugyanígy mutatják meg azt is, milyen szeretettel állnak a fiúhoz az új rokonai és barátai, és hogyan próbálja meg mindenki a képességei legszélső határaiig is elmenve elfogadni a másikat, és elviselhetővé tenni számára az életet.

Ami persze lehetne őrülten giccses is, ha nem oldaná fel az érzelgősséget a szinte paradox módon könyörtelen humor. Ami persze lehetne öncélú is, ha nem oldaná fel a mindenáron szórakoztatni akarást a tény, hogy a röhögő felszín alatt igazából itt az emberi kapcsolatok, az emberi lélek legfontosabb kérdéseiről van szó okosan, érzékenyen és megértően.