A cannesi filmfesztivál rendezői díját hozta el Sofia Coppola a Csábítás című filmmel: a döntés előtt sokan értetlenül álltak, hiszen azért a film és a rendezőnő is kapott bőven kritikát, mondván új filmje unalmas, jellegtelen, kiherélt alkotás, és ismét közelébe sem tudott érni az Elveszett jelentésnek. Pedig a Csábítás annak ellenére nem lett rossz film, hogy egy remake. Az eredeti, teljesen más nézőpontból készült film A tizedes háreme címmel futott, Clint Eastwoddal a főszerepben. A mindkét film alapjául szolgáló Thomas Cullinan-regényt most Csábítás címmel adták ki újra magyarul. 

Sofia Coppola érezhetően nem a könyvet, és annak a történetét akarta újra elmesélni, több szereplőt és részletet egyszerűen ki is hagyott a sztoriból, inkább a képek és a hangulat érdekelte. Ami nyilván érthető, de nem tett jót a filmnek, hogy a rendezőnő elég hanyagul kezelte a szereplőket és a motivációkat. 

Éppen ezért érthető, hogy sokan bírálták a film felszínességét és unalmasságát, és így a rendezői díjat is, pedig 

A cselekmény nem különösebben bonyolult, javában dúl az amerikai polgárháború, amelytől egy déli, elit lányiskola próbálja védeni a növendékeit, annak ellenére, hogy már nem sok diák maradt az iskolában. Az intézményt Miss Martha Farnsworth (Nicole Kidman) vezeti meglehetősen kemény kézzel.

A lányiskola egyik kisebb növendéke éppen gombát szed az erdőben, amikor az egyik fa tövében egy sebesült északi katonát talál, John McBurney tizedest. Őt játssza Colin Farrell, a filmben egyedüli férfiként. Annak ellenére, hogy egy jenkiről van szó, a kislány beviszi az intézetbe a katonát, egyrészt mert ezt diktálja a keresztény magatartás, másrészt örül, hogy végre történik valami az unalmas hétköznapokban. 

A lányintézetben aztán ahogyan várható, elindul a harc az egyetlen férfiért: kortól függetlenül, tíztől ötvenig, mindenki hirtelen a tizedest akarja még akkor is, mikor kiderül, hogy nem egy bátor katona, hanem egy gyáva zsoldos, aki mikor harcolni kellett volna, inkább elszaladt. A lassan gyógyuló katona és a lányok között elkezdődnek a játszmák és a csikicsuki: rejtegessék-e tovább a tizedest, vagy lökjék ki a déliek elé, ahol biztosan börtön várna rá. Igazából ezt kellene tenniük, de teljesen letaglózza őket az érzés, hogy közelükbe került egy férfi teste.

A nők persze nem adják ingyen a törődést és a jóindulatot, de mindeközben a tizedesünket sem kell félteni, mert élvezi a szolgáltatásokat, legyen az mosdatás, apró csók, zongoraszó vagy finom vacsora. És úgy tűnik tapasztalt katonaként azzal is tökéletesen tisztában van, hogy az érzelmek és a szex nem mindig egymással összefüggő dolgok, és nagyon jól tudja, kitől mire számíthat.

ami sajnos néha nagyon túl van tolva, főleg az ügyeletes rossz lányt alakító Elle Fanning karakterében.

Ez a hatalmas szexuális feszültség végül természetesen katasztrófához vehet, ami csavar egyet a kis közösségben kialakult erőviszonyokon. Erőssége a filmnek, hogy Sofia Coppola nem ad mindenre magyarázatot, így többféleképpen is értelmezhetők az események annak fényében, hogy a sebesült katona, vagy éppen a bezárt nők szemszögéből nézzük. 

Sofia Coppola és a főszereplő Nicole Kidman sokszor hangsúlyozta, hogy feminista filmet készítenek, az 1971-es, hímsoviniszta megközelítés helyett. Ez annyiban sikerült, hogy a filmből elég egyértelműen kiderül, hogy a nőket is pontosan ugyanannyira érdekli a szex, mint a férfiakat. Ezen kívül a rendezőnő azt próbálja bemutatni, hogyan működik egy női közösség, hogyan tudnak ellenségekből egy pillanat alatt szövetségesekké lenni a nők. 

A főszereplő Nicole Kidman alakítását sokan dicsérik, pedig olyan, mintha csak átugrott volna két jelenet között a Hatalmas kis hazugságok forgatásáról. Az HBO sorozatban és ebben a filmben végig meggyőző alakítást nyújt, de sokkal jobb nála Kirsten Dunst, aki még jobb is lehetett volna, ha Coppola kicsivel több energiát fektet a hangulat helyett a karakterrajzba.