Borzasztóan nehéz nézni a Rupa butikjának szereplőit, és közben még a szégyennel is meg kell küzdenünk, amiért nehezünkre esik ezeknek a nőknek az arcába néznünk. Mindannyian indiai, egy kivétellel fiatal nők, akiket savval támadtak meg. Van, akit még gyerekként, alig háromévesen, és van, akit már felnőtt nőként. Sokan közülük részben vagy egészen elvesztették a látásukat, és mindannyiuknak eltorzult az arca. A Rupa butikja mégis a reményről szól, arról a kampányról és a kampányt elindító alapítványról, melynek az a célja, hogy ezek az emberek a lehető legnormálisabb életet élhessék. És hogy minél kevesebben legyenek, akiknek hasonló támadást kell átélniük.

A küzdelem egyelőre nem áll túl jól: a támadások száma folyamatosan nő, Indiában jelenleg hetente 3-5 nő hal meg vagy szenved súlyos égési sérüléseket, mert az arcába savat öntenek. (A témáról részletesebben ebben a cikkben írtunk. És ha valaki esetleg azt hinné, hogy ez kizárólag indiai jelenség, annak itt egy másik cikk az európai savtámadásokról.)

A legtöbb indiai támadás hátterében a visszautasítás áll. Ha egy nő nem akar összejönni egy férfival, akkor ez a bosszú bevett módja. “Ha ez a szépség nem lehet az enyém, akkor ne legyen senki másé sem” - magyarázza a filmben az alapítvány egyik munkatársa. Hozzáteszi, hogy a támadók azért gondolkozhatnak így, mert és az indiai társadalomban a mai napig minden rossz a nő hibája. És ha egy fiú abban nő fel, hogy az apja veri az anyját és a lánytestvéreit, miért érezné később, hogy nőket bántani rossz. Ráadásul savat szerezni nevetségesen könnyű, különösen vidéken, ahol ezzel tisztítják a vécéket, így szinte minden háztartásban ott van.

Van olyan szereplő, akit a szomszédja megbízásából támadtak meg, mert lopott telefont vásárolt tőle, és amikor kiderült számára, hogy a mobil lopott, elmondta a rendőröknek. Akad, akit azért öntöttek le, mert egy rokonával nem tudtak megegyezni az örökségük elosztásáról. Van olyan, mindössze 15 éves lány, akit egy húsz évvel idősebb férfi támadott meg. Megtetszett neki, kinézte magának, a lány viszont megijedt, és a szüleihez fordult segítségért. Ezért büntette meg. 

A legiszonyatosabb történet azé az anyáé és lányáé, akiket a nő férje, gyerekeinek apja támadott meg. Szerinte nem volt jó feleség, nem engedelmeskedett, ezért rokonai arra biztatták, hogy leckéztesse meg a nőt. Ha leönti savval, akkor örök életében emlékezni fog rá, hogy engedelmeskednie kell. Ő az egyetlen elkövető, aki megszólal a filmben, azt mondja, ha nem lett volna részeg, valószínűleg nem teszi meg. De megtette, és közben állítólag nem vette észre, hogy a gyerekei is a nővel alszanak. Így a másfél éves és hároméves kislányok is megsérültek, előbbi bele is halt a sebeibe. Nővére ma 24 éves, most is az anyjával él, teljesen elvesztette a látását, a legnagyobb örömet az okozza számára, ha énekelhet. Az apa néhány hónapot töltött csak börtönben.

A Rupa butikja ügyesen fogja össze az alapítvány sokrétű tevékenységét. Egyrészt igyekeznek azonnali segítséget nyújtan az áldozatoknak (akiket ők következetesen túlélőknek hívnak), orvosi, jogi támogatást nyújtanak, másfelől megpróbálják visszasegíteni őket a társadalomba. Ez pedig nem egyszerű: az áldozatok nem kapnak munkát, sokszor saját családjuk is elfordul tőlük.

Aztán segíteni kell új célokat, értelmes munkát találni. Ilyen például az a kávézó, ahol szinte kizárólag olyan nők dolgoznak, akiket támadás ért. Az, hogy itt pénzt kereshetnek, csak az egyik előny, még ennél is fontosabb, hogy közösségben vannak, beszélgethetnek a kollégáikkal, a vendégekkel, hogy a támadás sokkja után, nem kell még a kiközösítéstől is szenvedniük.

A címadó Rupa más ambíciókat dédelget, ő ruhatervező szeretne lenni. A film keretét az a divatbemutató adja, amin az ő ruháit mutatják be kizárólag olyan lányok, akiket korábban megtámadtak. Nekem egyébként éppen ez a szál volt az egyetlen, ami nem igazán tetszett a filmben. Rupa ereje, bátorsága, egész személyisége lenyűgöző, de a munkáját, a szabás-varrást és magát a divatbemutatót eléggé giccsbe hajlóan ábrázolják.

Sokszor felrójuk a dokumentumfilmeknek, hogy nem állnak másból csak beszélő fejekből. A Rupa butikjánál sincs ez másképp, de itt az arcok, vagyis amiké ezek az arcok lettek, annyira beszédesek, hogy ez semmiképp nem hiba. Külön öröm, hogy a film elkerülte az összehasonlítgatást, a szereplők nem markolásznak fotókat régebbi, szépséges önmagukról, hogy borzadozva hasonlíthassuk össze őket a mostani énjükkel. Mindössze egy támadás előtti fotót látunk, ami dramaturgiailag teljesen indokolt. Ennek a lánynak az a fáj a legjobban, hogy korábban megszólalásig hasonlított szeretett, de már halott édesanyjára. A támadó nemcsak a szépségét, hanem ennek a hasonlóságnak az örömét is elvette tőle.

(A film magyarországi forgalmazásáról egyelőre nem tudunk.)