Angelina Jolie valószínűleg már beletörődött, hogy a rendezéseit soha senki nem fogja előítéletek nélkül megnézni. Az érdeklődés, az indulatok, az ítéletek, amiket ezek a filmek kiváltanak, mindig sokkal erősebbek lesznek, mint más, kevésbé híres és kevésbé ellentmondásos megítélésű filmeseknél. Ha egy filmje gyenge, mint amilyen előző rendezése, a házassági válságát dokumentáló A tengernél volt, akkor a sárba tiporják. Ha pedig jobban sikerül, mint a mostani, a First They Killed My Father, akkor meg az egekbe magasztalják. Vagy annál is magasabbra, egészen az Oscarig ajnározzák.

Ha ezt a filmet nem ő rendezte volna, most aligha beszélnénk arról, hogy nemcsak a legjobb idegennyelvű film kategóriájában esélyes (Kambodzsa nevezéseként), de akár a legjobb adaptált forgatókönyv vagy a legjobb rendezés díját is megkaphatja. Nem mintha rosszabb lenne, mint bármelyik Oscarra esélyes (vagy annak mondott) film, csak egyszerűen nem kapott volna figyelmet. Kambodzsáról szól, khmer nyelven forgatták, kizárólag helyi, jelentős részben amatőr szereplőkkel. Ráadásul a Netflixre készült, nem került moziforgalmazásba.

De Angelina Jolie rendezte, így már abból is hatalmas ügy lett, hogy a gyerekszereplők válogatása elég etikusan zajlott-e. Jolie a Vanity Fair magazinnak beszélt arról, hogy egy olyan játékot játszottak velük, amiben pénzt tettek eléjük egy asztalra, és biztatták őket, hogy vegyék el. Később úgy tettek, mintha lopáson kapták volna őket, visszavették a pénzt, és arra kérték őket, találjanak magyarázatot, hogy miért loptak. Közben végig figyelték a reakcióikat. Azért egy Sareum Srey Moch nevű kislányt választottak végül főszereplőnek, mert ő sírva fakadt, amikor elvették tőle a pénzt, amit a nagyapja temetésére szeretett volna költeni. Jolie később helyreigazítást kért a laptól, amit a Vanity Fair visszautasított. De vajon akkor is ennyire érdekes lett volna ez a casting, ha nem a világ egyik legismertebb aktivistája, az ENSZ menekültügyi főbiztosának különleges küldötte csinálja? Nem valószínű.

 Ahogy Jolie Kambodzsához fűződő kapcsolata is közismert, kezdve attól, hogy 2000-ben az országba utazott, hogy leforgassa a Tomb Raidert. Sokszor elmondta: Kambodzsa, az ország szegénysége, iszonyatos történelme, ott élő emberek kedvessége és nyitottsága akkora hatással voltak rá, hogy más emberként tért haza. Egy helyi árvaházból örökbe fogadta első gyerekét, Maddoxot, és elvált férjétől, Billy Bob Thortontól, aki nem volt vevő a megváltozott Angelina Jolie-ra. Állítólag ekkor hallott először Loung Ung emberi jogi aktivistáról és íróról. Ung önéletrajzi regénye, a First They Killed My Father: A Daughter of Cambodia Remembers mélyen megrázta Jolie-t, de közel húsz évet kellett várnia arra, hogy filmet készíthessen belőle.

Loung Ung mindössze ötéves volt, amikor Kambodzsa legsötétebb korszaka, a vörös khmerek négyéves rémuralma elkezdődött. A Pol Pot vezette rezsim a történelem egyik legborzasztóbb népirtását hajtotta végre: legalább kétmillió embert öltek meg az ország nyolcmilliós lakosságából. A halálbüntetéshez elég volt, ha valakinek egyetemi végzettsége volt, szemüveget hordott vagy idegen nyelvet beszélt. (A népirtásról ebben a cikkben írtuk hosszabban.) Ung egy hétgyerekes család hatodik gyereke volt, apja a Vörös Khmert megelőző kormányzat magas rangú katonai vezetője. Kambodzsa fővárosában, Phnom Penh-ben éltek, jómódban, emlékei szerint boldogan.

A film attól a naptól követi a sorsukat, hogy a Vörös Khmer elfoglalta Phnom Penh-t 1975. áprilisában. A család egy hazugságnak köszönhetően egy ideig együtt maradhatott, munkatáborba vezényelték őket. Az eseményeket végig Loung Ung szemén át látjuk, annyit tudunk csak, amennyit egy korabeli kislány láthat. Jolie kamerája újra és újra elidőzik a Loungot játszó Sareum Srey Moch arcán, bármi történik is, mindig az ő reakciója az, amit megismerünk.

 (ez nem minden színészről mondható el a filmben). A család persze nem maradhat sokáig együtt, Loung Ung előbb egy gyerekmunkatáborba, majd egy gyerekkatonákat kiképző táborba kerül. Nincsenek kivételes képességei, nem különösebben okos vagy bátor, csak túl akar élni, és szerencséje van. Ahogy nő, egyre többet érzékel a körülötte zajló borzalmakból, de egyre ügyesebben tudja elrejteni az érzéseit.

A First They Killed My Father ráérős tempójú film, rengeteg ismétlődő jelenettel. Sokszor látjuk például Loungot enni: pókot, kígyót, bogarakat. Érthető persze a szándék: ez a legfontosabb, ha bármi ehetőt tud szerezni, aznap még életben maradhat. Csak a sok ismétlődés miatt időről időre kienged a feszültség, és a film a borzalmak ellenére is unalmassá válik. A közel két és fél órás játékidő teljesen felesleges, a First They Killed My Father legalább fél órával hosszabb, mint amilyennek lennie kéne.

Így persze bőven jut idő arra, hogy a kamera folyamatosan rácsodálkozzon Kambodzsa szépségére. A csodálatos tájak csodálatosan vannak fényképezve (az operatőr Anthony Dod Mantle, aki a Gettómilliomosért kapott Oscart), de az emberben mégis keletkezik egy kis rossz érzés. Itt egy népirtás a téma, miért is kell nekem egy fűszálakat végigsimogató kislánykezet csodálnom? És ez a halvány rossz érzés a film végére felerősödik.

 Amit egyébként lehet akár szeretni is, csak nem itt és nem így.

A jó szándékhoz, amivel ez a film készült, nem fér kétség. Ahhoz sem, hogy a film rendezője (és társforgatókönyvírója) Angelina Jolie a korábbi filmjeivel ellentétben (A vér és méz földje, Rendíthetetlen) most igazán alaposan ismeri a tárgyát. Kambodzsát is, az időközben a barátjává váló Loung Ungot is, és a gyereklelkeket is. Oscar ide vagy oda, Kambodzsa hálás lehet neki. Pol Pot rezsimjéről még alig készültek filmek, a világ még mindig nem tud eleget arról, ami itt történt. Jolie megint Kambodzsára irányította a figyelmet, ki tudja, hogy hányadszor. Megint olyan témát vett elő, amivel érdemes, sőt kell is foglalkozni. De ettől még a filmje, ami helyenként csodásan működik, többnyire inkább színes képeslap, mint igazi dráma.

(A First They Killed My Father szeptember 15-től nézhető a Netflixen.)