Rocco Siffredinek (született: Tano) akkora a farka, hogy abból még az unokatestvére is megél. Rocco kétségtelenül az európai pornó férfiarca, Cicciolina tükörképe, aki viszont nem a naivitást és a tündestílust választotta magának, hanem a teljes ellenkezőjét: megalázza, megszégyeníti, kihasználja, felpofozza, fojtogatja, testileg-lelkileg összetöri azt, aki egy jelenetbe keveredik vele. Amikor a Rocco című dokumentumfilmben az egyik pornószínész menedzsere azt mondja az ügyfelének, hogy "24-én lesz egy jeleneted Roccóval, 25-én pedig eltemetünk", akkor utána egy picit nevetnek mindketten, de azért tudják, hogy kemény nap vár a lányra.

A Rocco egyik első jelenetében - miután a rendezők közeliben megmutatják a zuhany alatt a félelmetes méretű péniszét - bejelenti, hogy visszavonul. Ötvenévesen már elege van a bizniszből, fizikailag nagy megterhelés, tönkrementek a végtagjai. Teljesen érthető, hogy így dönt, még ha a már említett unokatestvére, a néha botcsinálta rendezőként és operatőrként tevékenykedő Gabriel nem is teljesen érti. "Mi lenne akkor, ha minden amerikai színész 50 felett visszavonulna?"

Rocco viszont takarózik egy ideig a saját szervezetével, de Thierry Demaizière és Alban Teurlai dokumentumfilmjéből egy sokkal, de sokkal sötétebb kép rajzolódik ki róla, mint azt egy felületes portré alapján gondolhatnánk. Rocco ugyanis gyerekkora óta küzd a démonjaival, az élete minden pontját és percét átölelő szexfüggőséggel, és azzal, hogy a filmjeiben egy erőszakos állat. Erről ő maga beszél - a filmben nincsen más megszólaló, vagy narrátor, minden gondolat a címszereplőé -, olyan kendőzetlen, és igazából megrázó stílusban, hogy a Rocco sokkal több lesz annál, mint egy egyszerű életrajzi film. Valahogy a főszereplőjén keresztül belenéz abba az állatiásságba, a dominancia és az alávetés játékába, és úgy általában a férfi-női viszonyokba, hogy még 2017-ben nézni is kicsit megbotránkoztató, a szó lehető legjobb értelmében.

A több jelenetében is Budapesten forgatott film Rocco karrierjének utolsó fázisait követi végig, a magyar forgatásokon át az utolsó, Los Angelesben felvett jelenetéig, ahol már a kellékek, főleg egy feszület miatt egészen zavarosan mítikus lesz a búcsúja. Pornóforgatásokat és előkészületeket mutogatni már nem akkora kunszt, mint évtizedekkel ezelőtt, három kattintással lehet az interneten művészi vagy alkalmazott werkfotókat látni arról, hogy mi megy ilyenkor. Demaizière és Teurlai legjobb húzása a filmben az, hogy pornót nem mutatnak, csak közeliket, testrészeket, furcsa részleteket (a bukkake után kézfogásokkal búcsúzó, vagy a neccharisnyával unatkozó lány úgyis magáért beszél), amitől a pornó meló lesz, és nem élvezet. Egyébként a Rocco vizuális világa nagyon hasonlít Steve McQueen hasonló témájú, kóros szexfüggőségről szóló drámájára, a Szégyenre, amiben Michael Fassbender folyamatosan szexel, de egyáltalán nem élvezi.

És Rocco Siffredi sem. Tudom, hogy ez így leírva olyan, mint egy önsajnáltató rinyagép lenne, de érezhetően hatalmas károkat okozott benne az utóbbi pár évtized. Károkat, amiket magának okozott. Mesél arról, hogy milyen volt, amikor egyszer már abbahagyta a pornózást: folyamatosan prostikhoz járt, néha az utcán önkielégített. Mesél az édesanyjáról, aki a pipogya apjával ellentétben egy legenda volt az életében, és akinek a mai napig a tárcájában hordja a fényképét. És mesél arról, hogy milyen volt az, amikor a szexfüggősége anyja egy idős, gyászoló barátnőjénél jelentkezett. A Rocco ezekben a pillanatokban olyan lehetett, mint a korai Bret Easton Ellis-könyvek főszereplői, valaki, akinek súlyos, társadalmilag felfoghatatlan fixációi vannak, de ő úgy éli meg, mintha csak kenyeret venne a boltban. A film egyik legsúlyosabb jelenetében egy fiatal színésznő megpróbálja mindenképp lenyűgözni Roccót, és azzal henceg, hogy be tudja kapni a férfi egész kezét. Rocco szaván fogja, és addig tartja a torkában, amíg a lány könnyezni nem kezd. Hátborzongató az egész, hogy egy ártatlannak tűnő pillanat hogyan lesz másodpercek alatt egy fenyegető, majdnem életveszélyes helyzet. Ami valahol követelmény, ha egy Rocco-filmben szeretne szerepelni.

A dokumentumfilm tele van olyan fiatal színésznőkkel, akik büszkén mondják, hogy ők mindent vállalnak a jelenetekben. Vannak olyanok, akik bemutatkozás után két perccel, már Rocco farkát markolásszák, pedig a pornókamerák még nem, csak a dokumentumfilmes kamerák forognak. Nehéz eldönteni, hogy tényleg büszke szexuális felvilágosultságból, megélhetésből, dacból, kihívásból, vagy csak szakmai szokásból teszik ezt. Az egyetlen erős női ellenpont Rocco toxikus férfiasságához csak a film második felében érkezik meg, amikor a pornósztár utolsó jelenetéhez gyakori partnerét, Kelly Staffordot szerződtetik. Stafford határozottan hosszan elmagyarázza, hogy miért érzi azt, hogy a vad, erőszakos szex az egyetlen igazi mód, hogy átadni a teljes énjét valaki másnak ilyenkor az igazi felszabadultság, és hogy Rocco valójában ugyanannyira rabszolgája a nőknek, amennyire ellentétesnek ez tűnik kívülről. Rocco helyesel.

A Rocco bizarr, nyomasztó, és egészen parádés dokumentumfilm egy olyan témáról, amit könnyen meg lehetett volna úszni felszínesen. Hogy a főszereplője ellentmondásos figura, az nem kérdés. Ahogy az életéről, munkájáról, és családjáról (házas, két tinédzser gyerekkel) beszél, abban van valami esendő, és néha egészen megható. De amikor munka van, akkor előjön belőle a legnagyobb állat, akitől óva intik a színésznőket, és több nap szabikat kell kivenni utána. Rocco Siffredi karrierje során kiszolgált egy igényt - legfőképp a sajátját. Csak épp kamatostul kapta vissza azt, amit ő tett másokkal.

A Rocco című dokumentumfilm Magyarországon a Netflixen érhető el.