Aki azért ül be a Hóember című thrillere, mert azt várja, hogy a krimi műfaját megújítsa, és valami olyat odaverjen neki, mint annak idején A bárányok hallgatnak, az csalódni fog. De ha a hangulat, az északi noirnak nevezett stílus rajongója, és neki nem gond, hogy a 125 perces játékidőből 45-öt minden szívfájdalom nélkül ki lehetett volna hajítani, akkor egy kellemes élménnyel lesz gazdagabb.

A Hóember a norvég krimiisten Jo Nesbø (ejtsd: Jú Neszbő) egyik műve, a Harry Hole (ejtsd: Heri Húle) ciklus hetedik kötete alapján készült, és az irodalmi alapanyagot ismerők szerint a legjobb az életműben. Hole a regényekben egyáltalán nem olyan, mint a filmben az őt alakító Fassbender, azaz nem szuggesztíven jóképű negyvenes, hanem egy ötven feletti alkoholista, láncdohányos, a feletteseit leszaró, és nem éppen modern, gendersemleges nézeteket valló detektív, akit az író egyértelműen saját magára, vagy annak egy verziójára alapozott. Norvégia hideg hely, ebben semmi új nincsen, ahogy abban sem, hogy különösen a kietlenebb környékeken élők körében érthető a megvadulás - ha 365 napból 365 azzal kezdődne, hogy kimegyek havat lapátolni, mert ha nem, akkor másnap már nem tudok kimenni, én is vagy sorozatgyilkos lennék, vagy alkoholista, esetleg black metal énekes és/vagy hobbista templomgyújtogató.

A norvég társadalomnak, legalábbis a filmből kiindulva, van még egy nagy rákfenéje: a nők csapatban dugnak félre. A filmben szöveges szereppel bíró és a hóembergyilkos áldozataivá levő nők közül tán csak egy nem csalja meg a fasziját, ő is csak vélhetően azért, mert nincs neki. Mindenki más félredug, van aki azért, mert a férje töketlen, vagy azért mert steril, de a kalandnak minden esetben lesz eredménye, azaz születik egy gyerek vagy abortálnak egy magzatot. Nem tudom, hogy Nesbø gyerekkora milyen volt, árvaházban nőtt-e fel, vagy csak később jött neki, hogy minden nő egy rohadék, de a filmben nem lehet nem észrevenni ezt a vonalat. És persze a sorozatgyilkos, aki béna hóembereket épít a hullák és darabjaik elé/mellé/alá, az valahol ugye érthetően frusztrált, hiszen egy nő miatt lett szar az élete, szóval ja, miért ne kattanna be. 

A háttérben lapuló társadalomkritika (már ha ezt lehet annak nevezni) mellett van egy történet is, amiben Harry - aki alkoholista, de ettől még vígan rendőrködő főhős -, éppen szeretne kicsit egyenesebbe kerülni, a volt csaja (Charlotte Gainsbourg) gyerekét kvázi apaként szereti (mert, ki tetszettek találni, az apa sehol), de a magánélet nem elégíti ki az egykoron az egyetem kriminalisztika szakán is oktatott módszereiről híres/hírhedt nyomozót, neki kell egy ügy, mert ha nincs, akkor iszik, és másnap egy játszótéren tér magához széjjelfagyva. Szerencséjére összefut egy nyomozónővel (Rebecca Ferguson alakítja), akit frissen helyeztek Oslóba Bergenből, és együtt kezdenek nyomozni egy eltűnt nő után, amiből szépen lassan, de leginkább lassan, mint szépen, kirajzolódik egy olyan sorozatgyilkos ügye, aki már vagy 9 éve űzi az ipart, de a rendőrségen senki nem volt, aki összekötötte volna a szálakat. Na, majd Harry.

Az ügyről ennél többet elárulni nem szabad, mert, és itt jön a film legnagyobb hibája, ez a sztori papíron lehet, hogy működik, de filmen nem nagyon. A gyilkos kilétére mindenki, aki már látott három Zsaruvér-epizódot, a 40. perc körül rájön, és onnantól még hátravan egy teljes nagyjátékfilmnyi műsoridő. Igaz, ez arra jó, hogy a logikai bakugrásokat, és a történetben tátongó lyukakat igyekezzen az ember betömni, és megválaszolni olyan kérdéseket, amiket a könyv lehet megtesz, de a film nem. Amivel még el lehet ütni az időt, az a szürkéskék szűrőn át is gyönyörű táj, ami tényleg elképesztő, már ha az ember szereti a havas hegycsúcsokat, a hóval fedett erdőket, a behavazott norvég vidéket, a hófödte háztetőket és jeges utakat, és persze a hóembereket, és nem bánja, ha ezeket jó sokáig mutatják.

Az északi noirokra jellemző, és tévésorozatokban is elég gyakran tetten érhető (A híd, Those Who Kill, The KIlling, stb.) komor, depressziós hangulat és tetűalssú történetvezetés egyébként kiválóan alkalmas lenne a feszültségkeltésre, de mintha Tomas Alfredson, aki a Suszter, szabó, baka, kém és az Engedj be! rendezésével már bizonyította, hogy ehhez - és a hidegben forgatáshoz - nagyon ért, itt elfelejtette volna, hogy kell az idegeinkkel játszani. Minden fordulat előre kiszámítható, nincs egy olyan jelenet sem, akiben csak egy picit is izgulna az ember, és ne tudná pontosan, hogy mire fog kilyukadni az egész. A forgatókönyvben idegesítő, hogy több szál maradt elvarratlanul, igaz, egyik sem kulcsfontosságú, de akkor meg minek tölteni velük az időt?

A színészek megcsinálják, amit kell, Fassbender hihetően esik szét és ténfereg derékig a hóban, bár különösebben markáns személyiségjegyeket a sajtóvetítés után fél órával már csak nagyon nehezen tudtam felidézni a karakteréről. A kisebb szerepre berángatott Val Kilmer viszont olyan ijesztően néz ki, hogy simán szerepelhetett volna az Az című horrorban is, komolyan, még a lábfeje is el van torzulva, nem is értem, mi van a palival. A végtelenül egyszerű és unalmas ügyért viszont nincs bocsánat, néha úgy éreztem, hogy ha Fassbender és Ferguson társasjátékoznának egyet és azt kommentálná felváltva Kilmer, Gainsbourg, és a filmben kisebb szerepekben feltűnő J.K. Simmons és Toby Jones, az is izgalmasabb lenne, mint a béna és cseppet sem ijesztő hóembereket nézni. (Még mielőtt: Nesbø a forgatókönyve olvasva jóelőre kijelentette, hogy neki ehhez semmi köze, az eredeti sztorit totál átírták.)