A 76 éves Wolfgang Petersen tíz év után készített filmet, Négyen a bank ellen címmel. A Das Boot/A tengeralattjáró, a Viharzóna és a Trója rendezőjével az újabb munkái mellett a régi sikerfilmjeiről is beszéltünk, és arról, hogy Trump megválasztása után is leforgatta volna-e Az elnök különgépét.

Harminc éve Los Angelesben él, a legutóbbi filmjét mégis Európában forgatta.

Igen, méghozzá az imádott Németországomban, azon belül is az imádott Berlinemben, ahol a hatvanas években filmszakra jártam egyetemre, ezért különösen furcsa volt visszatérni ennyi idő után. A film mindenekelőtt egy vígjáték, amit nagyon ritkán csináltam, ráadásul német nyelven, német színészekkel, és nagyon élveztem forgatni.

A film egy negyven évvel ezelőtti tévéfilm remake-je. Hogy jutott eszébe újra elővenni ezt?

Régóta mondogattam a feleségemnek, hogy szeretnék rendezni végre egy vígjátékot, de egyszerűen nem találtam hozzá megfelelő alapanyagot, és abban sem voltam biztos, hogy tényleg kell-e nekem erőltetnem ezt a műfajt, amikor az összes filmem inkább dráma volt. És ő egyszer csak azt mondta, hogy de hát csináltál egy vígjátékot a német tévének, a Négyen a bank ellent, és az nagyon vicces volt, sikeres is lett - lehet, hogy érdemes volna újra megcsinálni. Én ugyan nem akartam remake-et, de aztán fogtuk az eredeti film sztoriját, és annyira átírtuk, hogy jóformán csak a bankrablásos alapsztori maradt meg belőle. Szóval ez nem is igazán remake, csak az alapötletet vettük át, ami viszont nagyon tetszett. Hát ez a háttere a filmnek.

Mi volt az eredeti filmben, ami nem kerülhetett bele az újba?

Az is négy férfiről szól, de fontos különbség, hogy ott négy, többé-kevésbé gazdag emberről volt szó, akik rossz anyagi helyzetbe kerülnek, és a feleségeik nyomására kétségbeesetten próbálják visszaszerezni a pénzüket, hogy fenntarthassák az addigi életstílusukat. Ezért rabolnak bankot. A mostaniban ezt teljesen megváltoztattuk, és a modern korhoz igazítottuk: a négy főszereplő nem a saját hibájából veszíti el a pénzét, hanem a bank csapja be őket. Ők négyen áldozatok tehát, és egész más motiválja őket a bankrablásban, mint az eredeti filmben.

Jelenleg min dolgozik?

A cégemmel folyamatosan dolgozunk projekteken, akár Amerikában, akár Európában, de most leginkább a tévés produkciók foglalkoztatnak. Még a hetvenes években rengeteget dolgoztam a német tévében, többek között a Tetthely című sorozatban, és azokat is nagyon élveztem, de azóta rengeteget változott a tévézés. Amerikában a tévé annyira jó és ambiciózus lett mára, hogy óriási lehetőségek nyíltak, különösen az olyan streamszolgáltatók megjelenésével, mint a Netflix és az Amazon. Most óriási igény van a minőségi tévés filmekre és sorozatokra. Én több ilyen projekten is dolgozom jelenleg, de jövőre egy mozifilmet is tervezek.

Most, hogy a nagy filmstúdiók biztonsági játékot játszanak a tömérdek remake-kel és franchise-filmmel, milyen lehetőségei vannak egy filmrendezőnek?

Hát sokkal nehezebb, az biztos. A Warner Brothers, melynek a filmjeimet forgattam, most kizárólag szuperhősös filmekkel van elfoglalva, és hasonlókkal. Nem tudom, hogy ez meddig megy még így, mert ez a nyár nem sikerült túl jól a filmstúdióknak, de egy darabig még biztosan nem fognak kockáztatni. Úgyhogy új finanszírozási lehetőségeket kell keresnünk, és kisebb költségvetésből is kell gazdálkodnunk, mint korábban. De például az is izgalmas, hogy az Amazon a filmjeit mozikban is bemutatja, mielőtt streamelni lehetne azokat, lásd A régi város esetét. Tehát az érdekesebb lehetőségek egyre inkább a nagy stúdiókat kikerülve jönnek.

Elképzelhető lenne manapság egyáltalán, hogy bárki is megcsináljon egy olyan filmet, mint annak idején a Viharzóna volt, tragikus befejezéssel?

Dehogy, ez túl kockázatos lenne. Visszatekintve a filmjeimre, a Viharzóna teljesen ki van zárva, hogy ma elkészülhetne, a Poseidonról nem is beszélve, de még a Trójára is azt mondanám, hogy valószínűtlen. Nagyon drága produkció volt, és nem volt mögötte brand. Hiába ismerik Európában sokan Trója ostromát a görög mitológiából, a világ többi részén ez nincs így, pláne nem Amerikában. Szóval több filmem is van, ami ma nem jöhetne létre, de a Viharzóna különösen nem: egy nagy költségvetésű, nyári mozi, amiben mindenki meghal. Ez a film egyébként akkor, 2000-ben is rizikós vállalkozás volt a Warnernek, de Terry Semel, a cég elnöke szerencsére azok közé tartozott, aki mert kockáztatni. Ő imádta a filmet, és biztatott, hogy csináljam meg, kompromisszumok nélkül, de ma már nincsenek ilyen vezetők.

Most, hogy Donald Trump lett az USA elnöke, készítene olyan filmet, amiben az amerikai elnök hasonlóan pozitív szereplő, mint Az elnök különgépében?

Jaj, dehogy! Trump óta nem erőltetném a témát, hogy egy hősies elnökről forgassak filmet, szóba se jöhetne. Amikor a film készült, Bill Clinton volt az elnök, ami oké volt, pláne, hogy neki tetszett a film, sőt, ő már a Tűzvonalbant is szerette. De Trumpot inkább hagyjuk.

Ahhoz, hogy ilyen filmeket készíthessen, először meg kellett csinálnia a Das Bootot (A tengeralattjáró). Mennyire volt kockázatos a hetvenes években egy olyan világháborús filmet forgatni, ami a német katonák emberi arcát mutatja meg?

Hát nem mondanám, hogy nem aggódtunk a fogadtatása miatt. Odahaza nyilván máshogy viszonyultak hozzá, de külföldön tartottunk attól, hogy nem arat osztatlan sikert a film. Az első amerikai vetítés előtt különösen idegesek voltunk, hogyan reagál majd a közönség, különösen azon a Los Angeles-i fesztiválon, ahol tudtuk, hogy a nézők között nagy számban lesznek zsidók is. A film elején kiírtuk, hogy a 40 ezer, tengeralattjárón szolgáló németből 30 ezer soha nem tért vissza, mire vastaps tört ki a nézőtéren, én pedig teljesen elbizonytalanodtam, hogy mégis hogyan fogadják majd a filmet ezek után? És utána mégis csoda történt: két és fél órával később, a film végén eleinte néma csend volt, majd hirtelen kitört a tapsvihar és felállva ünnepelték a filmet. A film megváltoztatta a véleményüket, és átjött az üzenet: tök mindegy, hogy ezek német, amerikai vagy brit katonák voltak, valójában csak fiatal emberek, akik értelmetlenül elpusztultak egy háborúban.

Mondhatjuk akkor, hogy ez volt a legfontosabb filmje?

Igen, bizonyos szempontból feltétlenül, hiszen óriási figyelem irányult ránk a hat Oscar-jelölés miatt, és hogy azóta is minden idők egyik legjobb háborús filmjeként jegyzik, a tengeralattjárós filmek közül pedig egyenesen a legjobbként. Ez mindenképpen megtisztelő, de egyben azt is mutatja, hogy sikerült valami nagyon frisset és eredetit alkotnunk. Az mindenképpen újszerű volt, hogy a németek szemszögéből mutattuk azt a háborút, de azt is, hogy milyen volt belülről egy olyan kis koporsóból a háború, mint egy tengeralattjáró. Ez a része olyannyira realisztikus és a hollywoodi klisékkel ellentétes volt, hogy a közönséget teljesen beszippantotta ez a klausztrofób hangulat, és tényleg azt érezhették, hogy ők is megtapasztalják a háború szörnyűségeit.

Ha már a háborús filmeknél tartunk, látta-e a Dunkirköt és ha igen, mit gondolt róla?

Igen, láttam, és le voltam nyűgözve. Chris Nolan egy nagyon tehetséges ember, és nagyon tetszett, ahogy színre vitt és amilyen aprólékosan megtervezett mindent, és a látvány az elejétől a végéig káprázatos volt. Én IMAX-vetítőben láttam, úgyhogy valósággal maga alá temetett a látvány és a hang egysége, nem is tudtam kivonni magam a hatása alól. Amiben volt némi hiányérzetem, az a karakterábrázolás és a cselekmény, jó lett volna, ha néhány szereplőt közelebbről megismerünk, de a film inkább a feszültségre és az akcióra helyezte a hangsúlyt.

Hogy látja, nehezebb volt külföldi rendezőként felvenni a hollywoodi tempót?

Én előtte már nagyon sok filmben dolgoztam Németországban, és Hollywoodban dolgozni egyértelműen egy magasabb szintet jelentett számomra. Hiszen itt tényleg a világ legjobb színészeivel dolgozhatok, a legjobb operatőrökkel, forgatókönyvírókkal, producerekkel, szóval ez óriási előrelépés volt ahhoz képest, amilyen körülményeket addig ismertem. Szóval nagyon élveztem az első pillanattól kezdve, és az első nagy költségvetésű filmemben Clint Eastwood, John Malkovich és Rene Russo voltak a főszereplők. Utánuk pedig még olyanokkal dolgozhattam, mint Dustin Hoffmann, George Clooney, Brad Pitt és a többiek, és ezt egy pillanatig sem éreztem nehéznek. Imádtam csinálni, és most is imádom.