Ha Reinhard Heydrich megérte volna a nürnbergi pert, biztosan halálra ítélték volna. Még azzal sem védekezhetett volna, hogy „parancsra tettem”, hiszen többnyire ő parancsolt másoknak. Ő volt az egyéb náci erőszakszervezetek mellett a Gestapót is tömörítő RSHA vezetője, de ő irányította a keleti fronton módszeresen zsidókat és a rendszer ellenségeit gyilkoló Einsatzgruppékat, magát a zsidókérdés „végső megoldását” is nagyrészt ő dolgozta ki, és a Cseh-Morva Protektorátus vezetőjeként kiérdemelte „A prágai mészáros” nevet. Reinhard Heydrich azonban nem érte meg a nürnbergi pert. 1942. május 27-én a cseh ellenállás tagjai gránátot dobtak az autójára, és pár nappal később belehalt sérüléseibe. Ő volt az egyetlen magas rangú náci vezető, aki ellen sikeres merényletet követtek el.

Ez úgy hangzik, mint valami sikersztori, pedig korántsem volt az: az akciót számos szervezési gond előzte meg (például az Angliában kiképzett merénylőknek hazájukba visszatérve nem volt alkalmuk elrejteni az ejtőernyőjüket), a géppisztoly, amivel először Heydrichre akartak lőni, nem működött, a gránátrobbanásból Heydrich harcra készen mászott elő, és lőni kezdett az ellenállókra, akik elmenekülve napokig azt hitték, hogy kudarcot vallottak, vagy legalábbis a Kovács Zoltán-i kérdés járt a fejükben. Ami pedig ezután következett, arra a tragédia szó a legpasszentosabb: az egyik ellenálló feladta a többieket, és a nácik a megtorlás részeként a becslések szerint ötezer csehet öltek meg, egy Lidice nevű kis bányászfalut pedig mindenestül eltöröltek a föld színéről. Mai napig vitatott, hogy megérte-e ez a szörnyű ár egy náci vezér haláláért, az mindenesetre elég valószínű, hogy a merényletet londoni emigrációjában jóváhagyó csehszlovák elnök – a magyarok számára rossz emlékű – Edvard Beneš nem sejtette, milyen súlyos következményekkel jár majd az akció.

Hollywood imádja az ilyen drámai háborús sztorikat, ezt az is mutatja, hogy bő egy év alatt két feldolgozása is született a Heydrich-merényletnek. A tavaly a Cillian Murphy főszereplésével, Sean Ellis rendezésében készült Anthropoid nálunk nem került mozikba, de csütörtökön bemutatták a másikat, amit ráadásul részben Budapesten forgattak, és ami egészen furcsa címet kapott: HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják. A film eredetije Laurent Binet 2010-ben kiadott regénye, aminek szintén HHhH a címe, és a német rövidítés (Himmlers Hirn heißt Heydrich) tényleg azt jelenti, ami a magyar filmcímben szerepel – állítólag akkoriban ezt mondogatták Heydrichről a náci Németországban (kérdés, mennyire szerencsés címválasztás egy filmhez, ha ezt egy kritikában külön és hosszasan el kell magyarázni).

A hasonló téma és a közeli premierek miatt óhatatlan az összehasonlítás, úgyhogy lelövöm a poént: az Anthropoid, bár vannak hibái, sokkal jobb film, még akkor is, ha pár magyar színész is statisztál a HHhH-ban, sőt van olyan szerencsés, akinek szöveges szerep jutott (Goztola Krisztina rövidke villanása Heydrich szeretőjeként). A HHhH egyszerűen túl sokat akar, a fiatal francia rendező, Cédric Jimenez és a három forgatókönyvíró (egyikük Jimenez) pedig nem elég tehetséges ahhoz, hogy felérjenek az ambícióikhoz.

Az eredeti regény furcsa jószág: a korábban történelemtanár Binet egyszerre írta meg kutatómunkája eredményét és a könyvírás folyamatának nehézségeit. Ennek visszaadására a film nem vállalkozik, ami egyáltalán nem baj, az viszont igen, hogy a történelem elmesélésekor derékba töri a dramaturgiát. A közepén ugyanis a film egyszerűen fókuszt vált. Egészen addig Heydrich a főszereplő, és azt látjuk, miként lesz a haditengerészet szerelmi botrány miatt kegyvesztett egykori tisztjéből az SS-t vezető Himmler pártfogoltja és a Harmadik Birodalom egyik vezetője, miközben egy határozott, Hitlert istenítő nő (Lina von Osten, Heydrich későbbi felesége) támogatja. Aztán egyszer csak Heydrich és minden megismert szereplő a margóra kerül, és a film második fele a merénylők és ellenálló társaik küzdelmeiről szól, aztán Heydrichet már gyakorlatilag csak akkor látjuk, amikor egy géppisztolyos ellenálló eléje perdül, majd repül a gránát.

Ezt a fókuszváltást megsínyli a karakterépítés és a mondanivaló is, mert a két részre bontott film így csak a felszínt karcolgatja. A legizgalmasabb kérdés – mi vesz rá egy embert, hogy módszeresen megtervezze egy népcsoport kiirtását – megválaszolatlanul marad, Jason Clarke pedig nem elég jó színész ahhoz, hogy így meg tudja tölteni Heydrich figuráját. Ezzel szemben Rosamund Pike ragyog Frau Heydrich szerepében, nem kis részben neki köszönhető, hogy a film első fele erősebb, mint a második. (Meg annak, hogy az ellenállókat megformáló színészek eléggé feledhetők.) És éppen a második felet lehet összehasonlítani az Anthropoiddal, az ugyanis kizárólag az ellenállókkal foglalkozott, és jóval kerekebb képet adott, drámaibb hatással. Ráadásul a HHhH többször is történelmet hamisít pusztán a hatásvadászat kedvéért (az ellenállókat bújtató egyik család 17 éves kamaszfiából például a filmben kisfiú lett), míg a tavalyi film ebből a szempontból sokkal pontosabb.

Aminek a HHhH-t nézve örülhetünk, az pár budapesti helyszín – de ez édeskevés egy elnagyolt karakterekkel előadott, hiteltelen kosztümös filmben. Nem szép ilyesmit elárulni, de az ellenállós résznél egy kolléga hangos horkolása adta a háttérzenét a sajtóvetítéshez. Őszintén szólva, szívesen csatlakoztam volna hozzá.