Michael Haneke filmjeit mindig szorongással várja az ember. Kevesen értenek úgy a nézőkínzáshoz, mint a Szerelemért Oscar-díjat és Arany Pálmát, A fehér szalagért Arany Pálmát nyert osztrák rendező. Haneke általában azt csinálja, hogy fogja, és megmutatja, milyen gonosz is az ember. Hidegen, szenvtelenül, tárgyilagosan. De amikor nem ilyen, akkor is kegyetlen marad. A 2012-es Szerelemben valami csoda folytán az emberek szebbik, törődő, szerető arcát mutatta meg, de ettől még nem lett kevésbé letaglózó a moziélmény. Új filmjében, a Happy Endben az a legmeglepőbb, hogy bár a szokásos témáit, eszközeit, színészeit veszi elő, mennyire nem hat a nézőre. Ami végül is lehetne akár jó hír is, mert ezúttal legalább nem készülünk ki, de mégsem az.

A Happy End egy francia nagypolgári család portréja. Az özvegy családfő Georges (Jean-Louis Trintignant) már visszavonult egy ideje, a család építőipari vállalkozását a lánya, Anne (Isabelle Huppert) vezeti. Emellett éppen házasodni készül egy brit üzletemberrel (Toby Jones). Georges-nak van egy fia is, Thomas (Mathieu Kassovitz), aki második házasságában él, nemrég született kisfia. Az első házasságából is van egy lánya, a 12 éves Eve (Fantine Harduin), aki az édesanyjával lakik. A többiek pedig együtt a család gyönyörű calais-i birtokán.

Aztán két dolog bolygatja fel az életüket. Egyrészt Eve anyja gyógyszer-túladagolás miatt kórházba kerül, így a kislány is Calais-ba költözik az apjához. Másrészt Anne alkoholista fiának, Pierre-nek (Franz Rogowski) a hibájából baleset történik az egyik építkezésükön, és egy munkás súlyosan megsérül. Aztán persze kiderül, hogy ez körülbelül a legkisebb gondjuk, mert 

Kár, hogy sem ezek a gondok és konfliktusok, sem pedig az őket megélő karakterek nem elég érdekesek, nem elég mélyek. Itt van például Anne, akinek olyan megíratlan, kidolgozatlan az alakja, hogy még az egyébként zseniális Isabelle Huppert sem tud vele mit kezdeni. Pedig ő sokat köszönhet Hanekének, hiszen bár több évtizedes karrier volt mögötte, mégiscsak A zongoratanárnő tette igazi sztárrá. Toby Jonesnak még ennyi sem jutott, konkrétan semmi nem derül ki a figurájáról.

Aztán itt a nagypapa, akinek a szála mintha Haneke előző filmjének, a Szerelemnek a folytatása lenne. Nemcsak amiatt, mert ugyanaz a színész, Jean-Louis Trintignant játssza, hanem mert a helyzete is hasonló. De ami ott mellbe vágott, az itt hidegen hagy. Georges-nak már fáj az élet, bármint megadna, ha befejezhetné, de nincs szerencséje. Nem ő az egyetlen, aki a halállal kacérkodik: Eve sincs túl jó barátságban az élettel, nem véletlen, hogy ők találnak a családból leginkább egymásra. (Ilyet se láttunk még ugye, amikor a nagyszülők és az unokák fognak össze.)

Azt a gondolatot, hogy a technológia, amit arra találtunk ki, hogy közelebb hozzon minket egymáshoz, legalább annyira elválaszt, mint összeköt, ezerszer láttuk már. Legszellemesebben éppen Haneke filmjeiben, kezdve a Benny videójától, egészen az Ismeretlen kódon át a Rejtélyig. Van ebben a filmben is minden, a perverz szexchattől az Instán közvetített mérgezésig, még sincs meg az ereje a jeleneteknek. Ahogy a menekültkérdés behozásának sem. Az, ahogy ez megjelenik a filmben, nem csak Hanekétől otromba és ügyetlen, egy nála jóval kevésbé elismert rendezőtől is az lenne. A család és marokkói személyzetük viszonya már árnyaltabban lett bemutatva, bár azt a Feleségek luxuskivitelből is tudjuk, hogy a személyzet, az szolga, csak szebben mondva.

Ami viszont méltó a rendező korábbi munkáihoz, hogy a gyerekszereplő most is nagyon erős. Fantine Harduin tuti filmsztár lesz nagy korában, Haneke meg jó esetben legközelebb előáll egy sikerültebb filmmel. Már ha még akar filmezni: mivel a Happy End tele van utalásokkal a korábbi filmjeire, egyes kritikusok már belelátták, hogy ez a 75 éves rendező búcsúja. A film utolsó, egyszerre borzasztó és nevetséges jelenetét elnézve, remélhetőleg mégsem.