Egy pillanatig nem volt kérdés, hogy a Rossz anyák folytatást fog kapni. Ha egy film hollywoodi mértékkel nevetségesen kevés pénzből, 20 millió dollárból készül, és ennek közel tízszeresét, 183 milliót keresnek vele, azt folytatni kell. Az viszont meglepő, hogy a második rész milyen gyorsan készült el. Alig több, mint egy éve mutatták be az elsőt, és máris mozikban van a Rossz anyák karácsonya. Egy év alatt írták meg a forgatókönyvet, válogatták ki az új szereplőket, előkészítették, leforgatták, megvágták, mozikba küldték. Ez a tempó ritkán tesz jót a minőségnek. Nagyon fáj, hogy ezt kell mondanom, mert imádtam az első részt, de a Rossz anyák folytatásán erősen érződik, hogy milyen sebességgel gányolták össze.

De mitől is volt olyan sikeres az első rész? Részben attól, hogy a Másnaposok írói, a filmet író és rendező Scott Moore és Jon Lucas szűz területre tévedt. Korábban nem sok film készült az anyákra nehezedő nyomásról, az elváráshegyekről, amikkel a társadalom, a többi anya és ők maguk nyomasztják saját magukat. Ráadásul mindezt egy vígjátékban dolgozták fel. Aztán ott volt a remekül működő főszereplő anyatrió, Mila Kunis, Kristen Bell és Kathryn Hahn, akinek ebben a filmben egyszerűen nem volt olyan jelenete, ami ne lett volna elképesztően vicces. Hiába volt a Rossz anyák túlzó, közönséges és nyálas, működött, az emberek özönlöttek rá. Bár a kritika nem volt túlságosan oda érte (száz értékelésből 58 pozitív a Rotten Tomatoeson), a szájhagyomány bevitte a nézőket a moziba.

A második rész két ötletből indul ki. Egyrészt abból, hogy melyik az az időszak, ami még az iskolai sütivásárnál is nyomasztóbb az anyák számára? Hát persze, hogy a karácsony előtti hetek, amikor a szokásos teendőkön felül még ajándékot kell venniük ötven rokon, barát, ismerős, kolléga és a gyerekek tanárai számára, aztán mindezt a lehető legszebben be kell csomagolni. Ki kell dekorálni a lakást, meg kell sütni egy tonna süteményt, és le kell főzni az ünnepi menüsort. És közben részt kell venni néhány tucat iskolai, óvodai ünnepségen, céges partin, és néha a barátaival is koccintana az ember ugye. A karácsonyi bulikon és képeken nem lehet szarul kinézni, úgyhogy a fodrász-kozmetikus-körmös köröket is le kell futni.

Miért én veszem meg a férjem ajándékát is, amit az anyjának ad? Csak azért, mert lány vagyok???

- teszi fel a kérdést, ami már minden nő fejében megfordult, Kiki (Kristen Bell).

A másik ötlet az volt, hogy

Így hát behozták a nagymamákat, akik éppen olyan alaptípusok, mint amilyenek az anyák voltak. Amy (Mila Kunis) anyja, Ruth (Christine Baranski) a tökéletességmániás diktátor, akinek soha semmi nem elég jó, akinek képtelenség megfelelni. Kiki anyja, Sandy (Cheryl Hines) a magányos rátelepedő, akinek a lányán kívül nincs más gondolata, hobbija, öröme. És végül Carla (Kathryn Hahn) anyja, Isis (Susan Sarandon) az elhanyagoló szülő, a gyerekét háromévente látogató, szerencsejátékfüggő lumpen, akihez képest Carla maga a kispolgári unalom. Ezeket a karaktereket tök jól kitalálták, különösen Christine Baranski és Susan Sarandon remekelnek, a legjobb poénok is nekik jutnak. 

A két szálat úgy kötötték össze, hogy az anyáknak elegük lesz a karácsonyi tortúrából, ezúttal egy laza karácsonyt akarnak, házhoz szállított kajával tréninggatyában a tévé előtt. (Mondjuk Carla karácsonyai eddig sem voltak mások.) Ezt a nagymamák, különösen Amy anyja, nem tűrhetik. A klasszikus mártíranya felállás szerint ugyanis az anya az, aki nem élvezkedik, meg pihenget karácsonykor, hanem melózik ezerrel, hogy a többieknek jó legyen. Ezek egyáltalán nem rossz ötletek.

Nem tudom, hogy erre mennyi időt kaptak az írók, de erős a gyanúm, hogy két hétnél nem többet. A film meglepően rossz ritmusú, az egyik pillanatban száguldunk a sztoriban, a következőben meg indokolatlanul hosszú és unalmas beszélgetéseket kell végigszenvednünk. Különösen Kiki és az anyja elemezgeti a kapcsolatukat az elviselhetőnél jóval hosszabban. És bár közönségességben most sincs hiány, már szó sincs arról, hogy Carla minden megszólalása vicces lenne. Annak örültem, hogy az első részben is elég unalmas Jesse-Amy románc helyett ezúttal Carla szerelmi életén van a hangsúly. A sorozatszínész Justin Hartley által alakított sztriptíztáncos, Ty sok szempontól tökéletes férfipárja Carlának, belőlük elnéztem volna többet, a többiek szenvelgéseiből meg kevesebbet. Mondjuk az ánuszgyantázásról ennél többet nem szeretnék hallani.

Nem lenne igazságos, ha kihagynám, hogy a Rossz anyák karácsonyában van egy szuper, minden szava igaz monológ az anyaságról, és legalább 3-4 emlékezetes vicc. De mi ez ahhoz képest, amennyi az első részben volt? Csak remélni merem, hogy ha a film kap még egy folytatást, vagy ne adj isten egy spin offot (mert az utolsó jelenetet elnézve erre komoly esély van), azt nem csapják össze ilyen hanyagul. Bár ezek után nehéz lesz rávenni magam, hogy megnézzem.