November 14. és 19. között, 14. alkalommal rendezik meg Budapesten a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált, 43 országból, több, mint 100 filmet vetítenek le a budapesti mozikban. A fesztivál teljes programját itt lehet megnézni, de addig is ajánlanánk pár filmet a felhozatalból.

Egyébként a Verzió nem csak a fővárosiaknak szól, november 23. és 25. között Pécsen és Szegeden is le fognak adni egy válogatást a filmekből.

Plasztik Kína (kínai, 2016)

A Nyugatról importált szeméthalmok között Kun, az ambiciózus kínai kisvállalkozó Maóhoz írt dalt énekel az ideológiai útmutatás nagyszerűségéről, és ha már hangulatban van, megígéri az anyukájának: egyszer az életben elviszi őt Pekingbe a kommunista vezér mauzóleumához, hadd imádkozzon még a mama Mao sírjánál. A Plastic China nem éppen ellentmondásos arcát mutatja meg az új kelet-ázsiai szuperhatalomnak, ami mellesleg a világ legnagyobb hulladékimportőre. A random európai szelektív gyűjtőbe kikukázott műanyag cuccok jelentős része idekerül a giga konténerszállító hajókon, és mindennek ebben a 2016-os dokfilmben elsősorban nem a környezeti, hanem a társadalmi következményeit láthatjuk. A családi hulladékfeldolgozó műhelyt, amilyenből egyetlen egymilliós kínai porfészekben van legalább 500. Ezekben szelektálják, aprítják, zúzzák pöttömnyi egyenrészecskékekre, cseppfolyósítják szürke masszává a világ szemetét, amit meg nem lehet reciklálni, elégetik a ház mellett, konstans fekete füsttel borítva be a környezetet.

Miközben a szülők, akiknek a saját szülei még rizstermesztő parasztok lehettek, azért dolgoznak, hogy alulról bekapcsolódhassanak a kínai fogyasztói társadalomba, a kisgyerekek (a filmben szuper cukik mindannyian) nevelik lényegében csecsemőkortól a kistesókat. Szemétben és szemét között élnek, a házat, udvart ellepő kupacok között főznek és terítenek és esznek és guberálnak és játszanak; néha találnak egy másik kontinensen kidobott holmit, amivel egy darabig el lehet szórakozni, felemelnek egy lavórt, hogy hajat mossanak benne, aztán visszadobják, és kivagdossák a kertvárosi életképeket az odahajózott amerikai magazinokból, mielőtt begyújtanak velük. Globalizáció alulnézetből, ahogy az az égő műanyag füstjén keresztül látszik. (kolozsi á.)

Vetítik: Művész, november 15., 21:30, Toldi, november 17., 21:30, Kino, november 19., 18 óra.

Álombirodalom (angol-kínai, 2016)

Szintén a kínai álomról szól a fiatal dán rendező néhol borzasztó közhelyes, máskor meg kifejezetten vicces filmje az óriási kínai ingatlanboomról, amiben pöttyös inges vállalkozók az új császárok, akik totális álnaivitással és leplezetlen rendszerváltáskori büszkeséggel beszélnek a magas házak=közjó jegyében saját áldozatos munkájukról, na meg arról, hogy itt (és most képzeljünk el egy pár százezres várost oda, ahol öt évvel ezelőtt még csak egy falu volt), minden, de minden az övék.

Tudják kik a white monkey-k, a fehér majmok? Kínában azok a pénzért felhajtott külföldiek, akiket arra szerződtetnek, hogy puszta külföldiségükkel emeljék egy hely – egy parti, egy eladni kívánt lakónegyed, egy egész metropolisz – fényét. Ha kevés a pénz, megteszi egy fekete is, ők olcsóbbak, látjuk is a kongói vendégmunkást, aki Prince néven kornyikál franciának eladva, de a tuti mégis csak a fehér ember. Ő hozza igazán a nemzetközies ájert, amiből az egyszeri nézelődő is kiszagolhatja, hogy itt a jövő, nem Amerikában; ha meg a fehér még pöntyög is valami hangszeren, kész főnyeremény, mehet is színpadra a nagy ingatlanberuházások promópartiain, hogy előadjon egy countrynak mondott hanghatást szambatáncosok kíséretében. Ezek a nyugatiasra stilizált patyomkin városok angol királyi őrnek öltöztetett debil pocakos hollanddal és kék Disney-hercegnőkkel, miközben a háttérben éppen kiköltöztetik a falusiakat, akiknek semmi esélyük megakadályozni a folyamatot. (kolozsi á.)

Vetítik: Kino, november 16., 18 óra, Toldi, november 17., 21:45, Művész, november 18., 18 óra.

A kínai polgármester (kínai, 2015)

Arról, hogy tényleg nincs-e, és mit is jelent valójában egy monstre urbanizációs projekt, egy másik kínai témájú film, A kínai polgármester szól. A helyszín a régi birodalmi főváros Datong, ma a világ egyik legszennyezettebb települése, amit eltökélt vezetője éppen vonzó kulturális központtá akar tenni. Messziről nézve ez talán szép és jó, közelebbről viszont fél millió ember erőszakos kitelepítését jelenti – házaik útban vannak, itt ugyanis a Ming korabeli régi városfalat akarják újra felépíteni, hadd jöjjenek a turisták. Európai léptékkel nehezen értelmezhető szintű városfejlesztési tervek, politikusok önkényes ötletei, és az itt éppen kulturális örökségben utazó modernizációs projektek – az pedig valószínűleg csak Magyarországról tűnhet furcsának, hogy Kína ennyire fókuszban van; érdemes lesz hozzászokni, és nem csak egy emberi jogi témájú fesztiválnál. (kolozsi á.)

Vetítik: Toldi, november 18., 17:30, Művész, november 19., 18 óra

A Petrilla bolygó (romániai, 2016)

Egy halálra ítélt iparvidék, méghozzá a Hunyad megyei szénbányák bezárásáról szól A Petrilla bolygó is, és a román dokumentumfilm a műfajban egészen kivételesnek számító módon közönségsiker lett a román mozikban. Valószínűleg a humora, kedvessége, és főszereplőjének szeretetteljes magánuniverzuma miatt: ő Ion Barbu, a bányásztelep okos, szellemes, kreatív és vicces lakója, a munkásból lett abszurd művész, aki azért küzd, hogy az EU-ra mutogató kormány terveivel szemben mégse bontsák le a régi bányaépületeket, ne dózeres kizöldítéssel rehabilitálják úgy a vidéket, hogy a múltját és lakóit is végképp eltörlik a felszínről és a mélyből egyaránt.

A fiatal városi aktivistákkal együttműködve „Pompadu Központot” csinál, a híres pipás Magritte képre utalva azt írja ki, hogy „ez nem egy bánya”, Andy Warhol konzerveire jön a „konzerváld a bányát” szöveg, miközben mozgósítja a helyi színjátszókat („szavazz rám vagy szavazz rá, úgyis ugyanaz vár rád” – csujogatják) és kigraffitizik a bányaépületeket.

Lent imával kérünk, Istenünk

Fent nyomorúság az életünk

Mifölöttünk nincsen ég

Ilyen a bányában a lét

– halljuk a film végén a bányászhimnuszt, és Andrei Dăscălescu aktivista filmje után úgy érezhetjük, ideje lenne a román bányászokban sorstársat és modellt látni, nem ránk uszított ellenséget. (kolozsi á.)

Vetítik: Trafó, november 17., 18 óra.

Beágyazott emlékeink (magyar, 2016)

A Beágyazott emlékeink egyik kiindulási pontja egy 2014-es Index-cikk. Ebben kollégáink idős embereket kísértek vissza az 1944-ben családjuk számára kijelölt csillagos házakba. (Az akkori törvények szerint Budapest zsidó polgárainak, otthonukat elhagyva, ezekben a házakban kellett összezsúfolódniuk.) Többek között Oláh Zsuzsát, aki a Csanády utca 21-ben, néhány éves gyerekként élte túl a vészkorszakot. Ezt egyebek mellett annak köszönhette, hogy amikor razziáztak, édesanyja és nagynénje egyszerűen beágyazta őt és az unokatestvérét azzal, hogy csak akkor jöjjenek elő, ha már csend lesz. Oláh Kata, a film rendezője (ő készítette a Romazsarukat az HBO-nak, En Passant című rövidfilmjéről pedig itt írtunk) ugyan tudta, hogy gyerekként édesanyjuk is egy csillagos házban élt, de a cikk néhány részlete új volt neki és a húgának.

Így aztán kutatni kezdik a család múltját, először persze édesanyjukat faggatva. Később levéltárakban, könyvtárakban is keresnek, történészekkel beszélnek. Már nem csak a saját családjuk múltja, hanem a csillagos ház más lakói és a többi csillagos ház is foglalkoztatja őket. Oláh Kata nyomozása nem áll meg a háború végénél, követi a család sorsát a Kádár-rendszerben, és felkutat egy addig nem ismert amerikai rokont is. A Beágyazott emlékeink nem egyszerűen felidézi a múltat, az emlékezés, a múlt feldolgozásának sokféleségéről is beszél, és arról, miként adjuk tovább gyerekeinknek, unokáinknak. Hogy beszélni kell, még akkor is, ha a történeteink sokszor fájdalmasak. (matalin)

vetítik: Toldi, november 15., 20.30

Szellemváros (amerikai, 2017)

Az újságírók mindig hajlamosak túlértékelni az újságírós filmeket, legyen szó játékfilmről vagy dokumentumról. De a Szellemvárosért nem emiatt lelkesedett annyira a sajtó, miután bemutatták a Sundance fesztiválon, és nem ezért nyert egy csomó díjat a világon mindenütt. Már csak azért sem, mert a filmbeli újságírók munkája távolról sem vethető össze azzal, amit például mi csinálunk. Ők az életüket és a családtagjaik életét kockáztatják minden egyes hírrel, videóval, amit közzétesznek. „Rakkát csendben lemészárolják” nagyjából így lehetne lefordítani a csoport nevét, amely azután alakult, hogy az Iszlám Állam 2014-ben elfoglalta a várost. A tagjainak nem voltak újságírói ambíciói, egyetemisták, tanárok voltak, akiket a körülmények tettek tudósítókká.

Hamar rájöttek, hogy ha ők nem mutatják meg a világnak, hogy mi folyik Rakkában, akkor senki sem fogja. Hihetetlen és iszonyatos videóikat kivégzésekről, kerítésekre tűzött fejekről, megkínzott emberekről többek között a Facebookon és a Twitteren kezdték terjeszteni. Elképesztő, de mindenhol ott voltak a kameráikkal, még azokon a gyűléseken is, ahol őket átkozták ki. Aztán a csoport egyik tagja lebukott egy ellenőrzésen, megkínozták és megölték. A többiek is elvesztették az anonimitásukat, többeket megtaláltak és megöltek közülük. Akik életben maradtak, külföldre menekültek, Törökországba vagy Németországba. De ez nem a történet vége, csak az eleje. Ahogy ők fogalmaznak, az igazi háború csak ekkor kezdődött köztük és az Iszlám Állam között. A Szellemváros ennek a háborúnak a tűpontos, kiváló ritmusú, feszült és megrázó bemutatása. Mindenkinek látnia kell, akit egy kicsit is érdekel, hogy mi folyik a világban. (matalin)

vetítik: Toldi, november 15., 18.00, Kino, novermber 17., 18.00

Aleppo, a végsőkig (szír-dán-német, 2017)

Egy apró kéz próbálgatja erőtlenül a lehetetlent: odébb tolni a hatalmas kőtömböt, ami a bombázásban összeomlott házból a kisfiú fejére zuhant. Amikor az életmentők végül leemelik róla a faldarabot, véres fejjel, sérült koponyával tudják kiemelni a romok közül, de életben van. A következő két csecsemő fölött viszont sírkővé vált a kőtömb: aki egyszer látta, soha nem felejti el azt a természetellenes lazaságot, ahogy a kis testrészek lehanyatlanak a háború romkotróinak kezében.

Róluk szól az Aleppo, a végsőkig című dokumentumfilm, aminél súlyosabb, megrázóbb, keményebb, elviselhetetlenebb és fontosabb filmet keveset lehetett még látni a világtörténelemben. Azokról a „fehér sisakos” civilekről, akik folyamatosan az eget kémlelik, pontosabban a folyamatosan el-elhúzó vadászgépeket, és ha lehullanak a bombák, azonnal rohannak az ütött-kopott járműveikkel kimenteni az élőket és kiemelni a holttesteket, amikor pedig épp nincs hová menni, megpróbálják úgy élni az életüket a családjukkal, a saját gyerekeikkel, mintha nem kéne folyamatosan a halált várni.

És a film pont olyan, mint amilyennek az egyik főszereplő lefesti az életet a folyamatosan támadott, ostrom alá vont, szinte teljesen összeomlott Aleppóban: teljesen felfoghatatlan, elképzelhetetlen. Illetve Firas Fayyad rendező olyan közel jut ahhoz, hogy mégis el tudjuk képzelni a lehetetlent, amennyire csak ez egy dokumentumfilmesnek sikerülhet, a fentihez hasonlóan sokkoló képekkel, vagy olyan iszonyúan megrázó jelenetekkel, mint amikor egy csomó szír család először az életben elutazik egy igazi játszótérhez, amilyet a legtöbb gyerek még nem is látott, de aztán menekülniük kell, mert egy légicsapás megint ellehetetlenítette azt a pár percnyi önfeledt boldogságot.

És az Aleppo, a végsőkig abban is egészen letaglózó tud lenni, hogy megmutatja a kapcsolatot a játszóterek és a háború világa között. Tökéletesen egyértelművé teszi, hogy amit mi háborúnak hívunk, az már nem vagy nem úgy létezik: nem seregek vonulnak egymás ellen, hanem olyan emberek házai dőlnek össze, olyan emberek gyerekei halnak kínhalált, akiknek semmi közük az egész konfliktushoz, akik nemhogy nem választották, hogy harcolnak valamiért, de bármit megtennének, hogy ne kelljen részt venniük az öldöklésben. És a film még a menekültválságról is beszél a maga módján: a szereplők nem érintettek, ők azt mondják, soha nem hagynák el Aleppót, nem tudnának soha máshol élni. Viszont tudják, hogy így nincs más lehetőségük, mint előbb-utóbb belehalni abba, hogy segíteni próbálnak a többieken.

És a filmvégi felirat arról, mely szereplők haltak meg a felvételek óta, egy utolsó gyomrossal megmutatja, mennyire pontosan is látták ők a saját sorsukat. (Kovács Bálint)

Vetítik: Kino, november 17., 20:00, Toldi, november 18., 18:30