Antal Nimród 1997-ben megrendezett egy csipogóreklámot, 2017-ben pedig kijött a legújabb filmje a kilencvenes évek egyik legnagyobb magyar közéleti sztorijáról, a Viszkisről, azaz Ambrus Attiláról és az ő egy ideig megállíthatatlannak tűnő fegyveres rablási sorozatáról. Antal a kettő között megcsinálta a kétezres évek egyik legjobb magyar filmjét (Kontroll), dolgozott Amerikában bérmunkákban (Elhagyott szoba), sőt, Robert Rodriguez segítségével rendezhetett egy Predator-filmet (Ragadozók), és dilizhetett is egyben (Machete). Beszélgettünk ezekről, meg arról, hogy miben próbál mostanában megváltozni, milyen az élete Los Angelesben, illetve hogy mennyire nehéz egy valós emberről filmet készíteni.

Milyen érzés igaz történetet írni?

Borzasztó. Ha tudtam volna előre, lehet, hogy bele sem vágtam volna. Annyi mindennek kell megfelelni, a társadalmi igényektől kezdve a korszak részleteinek. Komolyan, legközelebb inkább szívesebben írnék űrmacikról, mint igazi emberekről.

Társadalmi igények? Mármint hogy miért forgatsz filmet a Viszkisről?

Igen, ezt mondják emberek, miközben a Keresztapa a kedvenc filmjük.

Milyen volt nekiállni a sztorinak?

Nekem nagyon tetszett a koncepció, hogy egy magyar bankrabló iszonyatosan sok whiskey-t iszik a rablások előtt, és huszonkilenc fegyveres rablást hoz össze a fővárosban, a rendőrök pedig nem tudják elkapni. Aztán elkapják, de megszökik a börtönből. Írásnál viszont száz oldalt le kell írni, nem lehet annyival elintézni, hogy micsoda jópofa sztori. Nagy feladat volt, mert először úgy kezdtem hozzá, hogy lineárisan meséltem el a sztorit. Mentünk sorban az eseményeken: romániai gyerekkor, javítóintézet, börtön, satöbbi. Azt éreztem, hogy ez inkább egy szociodráma lesz, és hiába mondom el ilyen iskolásan, unalmas lesz, ha egy óra után jön az első bankrablás. A Ponyvaregény miatt viszont nem akartam időrenden kívül elmesélni a sztorit, mert annyira elcsépeltnek gondoltam. Pedig már Tarantino is mástól vette, Stanley Kubrick az ötvenes években így mesélte el a Gyilkosságot. Aztán beadtam a derekam, kitaláltam a nyomozó figuráját, és onnantól ment a sztori nem időrendben.

Ez a harmadik saját forgatókönyved, ugye?

Igen, bár a Metallicába besegített mindenki, a zenekar tagjai is. A két magyar filmemet tartom a sajátomnak. Az amerikai filmeknél azt éreztem, hogy az nem én vagyok, én rendeztem őket, de nem belőlem jöttek. Meg abban a rendszerben annyi minden más diktált, mint én, a filmrendező. Szerencsére már a stúdiók is rájöttek, hogy a sztárrendszernek semmi értelme nincsen. Mindig azt hiszik, hogy kitalálják valaminek a sémáját, és ha alkalmazkodnak hozzá, akkor dőlni fog a pénz.

Aztán mindig jön valami olyasmi, mint a Get Out, és borul a rendszer.

Igen, az egy zseniális film. Az év legjobb filmje.

Neked nagy volt a váltás a Kontroll és az Elhagyott szoba között?

Hatalmas. A Kontrollnál egy bejáratott stábbal dolgoztam, ismertem az embereket a reklámokból és a videóklipekből, amiket forgattam. Mindenkivel meg tudtunk mindent beszélni. Aztán hirtelen ott találtam magam Hollywoodban egy teljesen idegen stábbal, és azon kellett vitatkozni az egyébként kétmillió dollárt kereső színésszel, hogy jöjjön már ki a lakókocsijából. Szerencsére már látják, hogy rossz megoldás a színészt döntési helyzetekbe hozni, a filmeket nem nekik kellene készíteniük.

És a saját filmednél nem volt meg a nyomás, hogy híres embert tegyél meg főszereplőnek?

De, voltak ilyen próbálkozások. Nagyon szeretem és tisztelem a színészeket, de ez egy szaturált piac. Ha valaki sikeres vagy ismert, akkor azonnal felkapja a tévé és a mozi, és hoz magával egy olyan poggyászt, amit nehéz figyelmen kívül hagyni. Arról nem is beszélve, hogy az igazán kemény csávók sosem harsányok. Az igazán kemény csávók csendben vannak. A Viszkis egy olyan figura, aki túlélte a román gyerekkort, a fiatalkorúak börtönét, Romániában bozgor volt, Magyarországon román. Egy ilyet nem lehet poggyásszal eljátszani. És ezt mind meg  kellett értetni Szalay Bencével is. Egyébként volt ilyen gondolatom, hogy milyen jó lett volna a Kontroll szereplőit belerakni ebbe a filmbe is, de van egy másik tervem, egy betyárfilm, abban szeretném összehozni a Kontroll és A Viszkis stábját.

Kapsz még amerikai forgatókönyveket?

Igen. Most egy olyat kaptam, ami amerikai katonákról szól Ukrajnában.

Rendeztél egy részt a Wayward Pines című sorozatból. Nem merült fel utána, hogy tévés karrierbe kezdj?

Hívtak, de nem akartam menni. Pilotot akarok csinálni. Most egyébként egy olyan sorozat miatt megyek vissza Amerikába, amit én írtam. Nem akartam epizódrendezővé válni, inkább egy saját sorozatot akarok létrehozni. Most úgy látszik, hogy az megy előre. 

Miért nem akartál epizódrendező lenni?

Bekerülsz abba a sorba, és onnan nagyon nehéz visszajönni. Nem akarok eltűnni a filmesek előtt. Inkább pilotrendezőnek akarom magam kiképezni. Nagyon sokat tanultam a Wayward Pinesból, sok tehetséges színésszel tudtam együtt dolgozni. Még az is lehet, hogy az élet odavisz. Ha egyszer majd nem jönnek a filmajánlatok, akkor lehet, hogy tévében fogok rendezni. Nem lehet tudni. Játékfilmeknél is szeretnék jobb, nagyobb projektekhez jutni. Ez a harc része. Mindenki harcol, nem könnyű. Attól, hogy letettél egyszer valamit az asztalra, az még nem azt jelenti, hogy megvagy. Újra és újra kell bizonyítani, hogy te megérdemled, hogy itt lehess.

Milyen Los Angelesben élni?

Nagyon szeretek ott lenni. Ott jobban vigyázok magamra, biciklizek, aktív vagyok, lehet mászkálni a hegyekben. A feleségem jókat főz, egészségesen eszek, ha ott vagyok. Az ottani életem nyugodtabb és egészségesebb. Ha hazajövök, kicsit zúzom magam, mert elmegyek, bevágok egy rántott húst és ráiszok egy pálinkát. Én a húszas éveimben voltam sokat Magyarországon, szóval ha hazajövök, akkor kapásból elkezdek nosztalgiázni. És miről szólnak az ember húszas évei? Elmegy bulizni.

Ha a húszas éveidben itthon voltál, akkor követted is a Viszkis sztoriját élőben, nem?

Azért akartam megcsinálni a filmet. Sőt, már tíz évvel ezelőtt meg akartam, csak akkor a jogok még máshol voltak.

Mit szólsz ahhoz, hogy Ambrus Attila most egy kereskedelmi tévés realityműsorban szerepel?

Nagyon szürreál. De nézd, Magyarországon mindig pár tányért kell egyszerre pörgetni, hogy az ember megéljen. Ha Attilának ez jólesik, és így tud pénzhez jutni, akkor én azt mondom, hogy hajrá. Kérdezhetek én valamit?

Persze. 

Tetszett a film?

Igen. (A kritikusunknak kevésbé – KD)

Köszönöm.

Fontos neked, hogy másoknak tetsszen?

Egyrészt leszarom, másrészt nagyon fontos. Mert megfőztem. Azon már nem rugózhatok, hogy neked ízlik-e, vagy sem. De a szakácsnak jobban esik, ha azt mondják, hogy hm, de finom! Három év munkát belefektettem, nagyon sok stábtag iszonyú sokat dolgozott. Az állam bizalmat szavazott azzal, hogy pénzt adtak a dologra. Nagyon szeretném, hogy sikeres legyen a dolog. Nem az én egóm miatt… bár az egóm is élvezné, de nem az az első.

Robert Rodriguezzel tartod még a kapcsolatot?

Nem igazán. Találkoztunk Greg Nicotero maszkmester születésnapján, ő tervezte a Predatorok ruháit. Rodriguez nagyon kedves velem mindig, miatta kaptam a Ragadozókat, ő mondta, hogy na, akkor a Nimród rendezze. Mindig is hálás leszek neki, és szeretettel fogok rá gondolni. De egyrészt ő Texasban lakik, másrészt családos ember, mindenki a saját munkáit próbálja nyomni. 

Klipek rendezésére nem keresnek meg kinn?

Nem, és sajnálom, hogy nem. Mondjuk azt látom, hogy Magyarországon most kezd ez a videóklipes világ igazán létezni. De itthon félnek tőlem, hogy jaj, biztos inkább egy Ragadozókat csinál, biztos nem fog klipet rendezni. Amerikában meg sajnos nem reklámosként vagy kliprendezőként ismernek. Pedig reklámokat nagyon szívesen csinálnék kint.

Hutlassa Tamás mesélte, hogy úgy is kezdted a karriered, hogy egy csipogó reklámját készítetted neki.

Igen, ő volt. Pont húsz éve. Most vagyok 43, akkor 23 voltam. Mindig hallgattam az öregeket, ahogy panaszkodnak, hogy hova repült az idő, és most 43 éves középkorú emberként, tényleg, hova tűnt az az utolsó 20 év? Van egy 12 éves fiam, aki lassan magasabb, mint én vagyok.

Milyen érzés erre a húsz évre visszagondolni?

Tudod, mi a furcsa? Hogy filmekkel tartom számon az idő múlását. Volt egy film, az 26-tól 30-ig tartott, aztán volt egy, ami 31-től 33-ig. Ambrus Attila, azt hiszem, olimpiákban számolta az időt a börtönben. Én filmekben.

Látsz magadon bármilyen változást?

Azon kívül, hogy egy kövér dög lettem, arra gondolsz?

Csak a munkamódszereidre gondoltam!

Persze! Abban is van egy fejlődés, ahogy a forgatáson viszonyulok dolgokhoz. A Viszkis forgatásán a stábban volt 300 ember. 299 ember fantasztikus volt, a lelküket beleölték a filmbe, szerettek és bíztak bennem, és ez egy rendezőnek nagyon jól esik. De volt egy ember. Mindig azt fikázta éppen, aki nem volt a szobában. Magamról hallottam vissza egy csomó dolgot. A régi énem másképpen kezelte volna. A jelenkori énem viszont rájött, hogy ezt a filmet be kell fejezni, én nem akarok stábtagokat cserélgetni, menjünk előre, a film a lényeg. A régi énem anyázott volna. Ma már türelmesebb vagyok. De még mindig túl érzékeny vagyok. Jók az érzékeim is, rá tudok érezni nem kimondott dolgokra. De sokszor beleképzelek dolgokat olyan szituációkba, nézésekbe, amik nem fedik a valóságot.

Egyszer a Toldiban ment egy Fülöp-szigeteki film, amit meg akartam nézni. Ahogy beléptem, a jegyárus egy kanapén ült, meglátott engem, és csak annyit csinált, hogy pfff. Én ennyit láttam. Mondom magamban, hogy te kis köcsög bazmeg, te mit tettél le az asztalra, hogy pofákat vágsz, csinálj pár filmet, és akkor tudsz pofákat vágni! Nem mondtam semmit, ez mind így belül zajlott. Nézem a vetítési időpontokat, erre valaki megbök. Oldalra nézek, és ez a srác volt az, egy Kontroll-DVD-vel a kezében, és arra kért, hogy írjam alá. Úgy elszégyelltem magam, hogy egy perccel előtte kész voltam fölakasztani és felgyújtani a csávót, mert én elképzeltem valamit. Ebben is próbálok megváltozni.

Borítókép: Bődey János / Index.