December 9-én vette át Borbély Alexandra az „európai Oscar-díjat”, az Európai Filmakadémia legjobb európai színésznőnek járó díját a Testről és lélekről című film főszerepéért – nem árt tudni, hogy a kategóriában jelölt volt még Juliette Binoche és Isabelle Huppert is. Borbély a meghatottságtól folyamatosan sírva állt színpadra a díjátadón, köszönőbeszédéből is csak pár mondatot tudott elmondani, még a Filmakadémia is kiemelte, mennyire érzelmes volt ez a jelenet. A díj átvétele után, Berlinben beszélgettünk vele.

Mi volt ez a nagy zokogás?

Amikor leszállt a gépünk tegnap Berlinben, láttam egy repülőt, amire valami olyasmi volt írva, hogy „szerencse neked”. Én egyáltalán nem hiszek az ilyen hülyeségekben, nem is mondtam ezt el senkinek, de azért megjegyeztem. Aztán a díjátadón nem messze ült tőlem A négyzet című film főszereplője, Claes Bang (A legjobb férfi színész kategória győztese – K. B.), és úgy éreztem, állandóan engem néz, legalább ötször összenéztünk de nem úgy, mint egy férfi és egy nő, inkább mintha valamiféle energia áramolna felém – látod, már a második ilyen hülyeséget mondom, pedig abszolút realistának tartom magamat. Azt éreztem, ha ő megnyeri a díjat, az valami jót jelent, akkor valamit jól érzek.

Aztán nem tudom, milyen állapotba kerültem: nevezhetjük pánikrohamnak vagy transznak is. Nem tudtam uralkodni az arcomon, ami ilyenkor merevvé és szigorúvá válik. Ervin (Nagy Ervin, a színésznő párja, szintén a Testről és lélekről egyik színésze – K. B.) elkezdett bökdösni, hogy mi van, baj van, mi van veled? Elkezdett szorítani a ruhám, fehér lett az arcom, lefagytam, úgy éreztem, mindjárt megőrülök.

A szövegemmel pedig nem tudtam mit kezdeni, pedig reggel minden jelöltnek tartottak egy kurzust, ahol azt kérték, a biztonság kedvéért írjunk egy köszönőbeszédet, nekem is segített ebben valaki. Egész nap tologattam, képtelen voltam megtanulni, gondoltam, majd a díjátadó alatt, az úgyis hosszú. De dehogy tanultam! Inkább Juliette Binoche-t és a többieket néztem, gondoltam, a papírt elővehetem a színpadon is, ha mégis ki kellene mennem. De dehogy vettem elő! Mondtam valamit, de amikor meghallottam a saját szürke kisegér-hangomat, megrettentem. Még soha nem próbáltam, de ilyen lehet, ha az ember LSD-t vesz be: homályos volt, és nem voltam benne biztos, hogy ez-e a valóság. Mint amikor felébredek egy álomból. És nem emlékszem, hogy mit mondtam. Nem bírtam uralkodni magamon.

Most emlékszel az előre megírt szövegedre?

Igen, emlékszem. Akartam beszélni arról, hogy milyen csodálatos volt a forgatás, hogy mindenki, aki részt vett benne, csendben volt, nem volt egy hangos szó, minden nyugodt volt – ez Enyedi Ildikó személyiségének is köszönhető. Végre nem éreztem azt, hogy „úristen, nem tudom, mi van, jézusom”, pedig én általában ilyen vagyok. Ezt nagyon meg akartam köszönni, azt hiszem, talán sikerült is, nem?

De.

Meg akartam köszönni a szüleimnek, és még azt tartottam volna fontosnak elmondani, hogy szlovákiai magyar vagyok, és kettős identitásúnak érzem magam, három európai ország van a szívemben: Magyarország, Szlovákia és Csehország.

Azt beszélik, a Testről és lélekről világpremierjén, a Berlinalén a zsűri neked akarta adni a legjobb főszereplő díját, de azért nem tettek így, mert egy film csak egy kitüntetést kaphat tőlük, és inkább a fődíjat szerették volna odaadni. Ez tényleg így volt?

Nem tudom, hogy ezt szabad-e elmondani, de mindegy. Ildikó felhívott a díjátadóról, amikor a Király utcában, egy bárban boroztam épp. Azt mondta, odajöttek hozzá a zsűri tagjai, hogy nekem akarták adni a díjat, de egy filmnek csak egyet lehet, és ezt szerették volna, ha tudjuk.

A Berlinale óta eltelt tíz hónap: vágytál arra, hogy végre díjat kapj?

 Az ember ilyenkor az egész életén, vagy legalábbis az egész karrierjén elgondolkodik. Még az egyetemi párommal jelentettük ki magunknak, hogy mi biztosan olyan emberek vagyunk, akiket az összes díj el fog kerülni, akármennyire is leszünk jók a szakmában. Elhatároztuk, hogy mi egyszerűen ilyenek vagyunk; ezzel meg is nyugtattuk magunkat. És tényleg csak egyszer kaptam egy Szirtes Ágival megosztott díjat az Ahol a farkas is jó című Gothár-előadásért: ez a fél díj volt minden, semmi más nem történt meg, amit az ismerőseim vagy kollégáim esélyesnek tartottak. De azt éreztem: mindegy, én tudtam, hogy ez így lesz, ilyen az aurám.

Aztán Takátsy Péter azt mondta a Katona József Színház büféjében: „De érdekes, Szandra, lehet, hogy eddig azért nem kaptad meg a díjakat, amikre vágytál, mert valami nagyobb jut majd neked?” És nem érdekel, ha ez most beképzeltnek hangzik: nagyon hálás vagyok, hogy a Jóisten most megadta ezt nekem, és mégis ilyen igazságos az élet. Mert nekem van Istenem, akivel beszélgetek.

A Berlinale óta Ildikó sok díjat kapott, Herbai Máté operatőr is megnyerte az Arany Békát, amiről sokan nem is tudják, milyen hihetetlenül nagy dolog. Nekem meg mindenki azzal jött, hogy „már csak neked kéne nyerni valamit”. De most nem tudom felfogni, hogy ez megtörtént. Reggel tízkor Pintér Bélával van próbám, ez biztos. (Az interjú éjjel fél kettőkor készült Berlin külvárosában, ahonnan a színésznő szinte egyenesen az Ascher Tamás Háromszéken című előadás budapesti próbájára ment – K. B.)

Olvastad, hogy Enyedi Ildikó azt nyilatkozta a Magyar Narancsnak: a Testről és lélekről négy Európai Filmdíj-jelölése közül a legjobban azt szeretné, ha te kapnál tényleg díjat?

Az igazgatóm, Máté Gábor mondta nekem a büfében, hogy olvassam el, mert nagyon szépen ír rólam, és azt szeretné, ha én kapnám a díjat. Így teljesüljön Ildikó minden kívánsága!

Enyedi Ildikóval a díjátadó előtt készítettünk interjút, ami itt olvasható:

Nyitókép: Tobias Schwarz/AFP