A Jumanji 2-t, lehet úgy nézni, hogy összehasonlítjuk a Testről és lélekről vagy az anyám! motívumaival, esetleg igyekszünk párhuzamot találni valamelyik Dogma-filmmel (mert hát film ez is meg az is, akkor tessék egy kalap alá venni), csak éppen ennél nagyobb baromságot momentán elképzelni sem tudok. Ez egy szórakoztató, családi kaland-vígjáték, amit bátran ajánlunk mindenkinek, aki két órán át akar röhögni, és nem bánja, ha a film vége után tíz perccel csak azért emlékszik az egyik szereplő nevére, mert az történetesen a Fridzsider.

Töredelmesen bevallom, az eredeti Jumanjit én nem láttam, valahogy kimaradt a szórásból, pedig Robin Williams munkásságának java részét azért lelkiismeretesen lekövettem. Azt tudom, hogy valami társasjátékról volt szó benne, a Jumanjiról, amivel ha játszik valaki, akkor abból kijönnek az állatok meg valami vadászember, és lesz nagy kergetőzés a kertvárosi házban. Vagy valami ilyesmi. A Jumanjit 2017-ben ezzel már nem lehet eladni senkinek, mert a társasjátékozás közel nem olyan népszerű, mint az okostelefon nyomkodása, szóval update kellett neki, amit úgy oldottak meg, hogy a Jumanji mostantól videójáték, de abból is retró, avagy játékkazettás, mint egy SEGA Genesis/Megadrive vagy a SNES volt, vagy még korábban az Atari konzolja. Aztán ha bedugod a kazettát, és játszol, akkor 3D-ben beszív a játék, és ott állsz a dzsungel közepén.

A főszereplők most is gyerekek: az iskola gémer lúzerje, aki nem tud ismerkedni a csajokkal; a futballsztár, aki akkora mint (igen, ki tetszett találni) egy kétajtós fridzsider; az önelégült jócsaj; és a tanulógép penészvirág. Büntibe kerülnek, ki kell ganajozniuk egy raktárhelyiséget, rálelnek a retrókonzolra, bedugják a kazettát, és elkezdenek játszani egy klasszikus szerepjátékkal, amiben egy négyfős csapatnak kell valami csinálnia Jumanjiban. És ők a csapat, csak éppen nem saját bőrükben, hanem a választott karakterében jelennek meg, és ahhoz, hogy a kiskamasz generációnak átmenjen az üzenet (mindegy hogy nézel ki, a lényeg a belsőd és az, hogy elfogadd önmagad), mindegyikük tök más, mint amilyen a valóságban. A focista alacsony és gyenge, a széplány egy kövérkés faszi, a penészvirág egy haspólós, hosszú combú démon, a nyüzüge meg a Szikla, a hegyomlás nagyságú színészember.

A film arra épül, hogy a szereplők rácsodálkoznak arra, amilyenek lettek (Jé, bicepsz! Nahát, farkam van! Hú, de jól tudok fejbe rúgni bárkit is!) majd elfogadják a külsőt, végül közösen dolgozva célt érnek, szóval két rétegben is jön a tanulság, nem jó magányosnak lenni, tessék barátkozni az iskolában. Ezt lehámozva viszont a Jumanji egy nagyon vicces film, amiben Kevin Hart, Dwayne Johnson, Jack Black és Karen Gillan nagyjából azt csinál amit akar, szerintem a beszólások legalább fele rögtönzés volt, annyira természetes és laza, amit látunk és hallunk. A forgatókönyvírók lelkesen szólnak be a kalandjátékoknak és röhögik ki az ismétlődő motívumokat, de közben megteremtenek egy olyan világot, amiben rendesen érdekelni kezdett, hogy milyen szabályok működnek és hogy milyen vége lesz ennek.  

A Jumanji 2-ben különösebb rendezői vagy írói bravúrt keresni felesleges, ahogy a legjobb férfi főszereplő Oscar-díjára sem Dwayne Johnsont fogják jelölni, pedig ha valamiért, azért mindenképpen megérdemelné, mert nincs nála önironikusabb színész Hollywoodban. Black a férfitestbe rekedt beképzelt tinicsajt hozza nagyon jól, Kevin Hart harsánysága lehet zavaró néha (a magyar szinkron még tompított is idegölő beszédstílusán), de ő meg született komédiás, és sok jelenetet egyedül visz el a hátán. A film legnagyobb meglepetése Karen Gillan, aki nemcsak vicces, de árnyalja is a karakterét, az időzítése pedig hihetetlenül jó, majd lesz egy jelenete két őrrel, azon sírtam a röhögéstől. A történetre viszont, ha agyonvernek sem emlékszem.

A képi világ, a megvalósítás olyan, amilyennek kell lennie 2017-ben, ha valaki nem kapott jegyet Az utolsó Jedire vagy egyszerűen csak mást akar nézni, üljön be, nem bánja meg.