A Jöjj el napfény!-ben benne van egy nagyszerű és egy csapnivaló film is, csak sajnos a csapnivaló sokkal jobban kilátszik, mint a másik réteg.

Pedig a film rögtön a nagyszerű résszel kezdődik. Juliette Binoche és középkorú pasija szeretkeznek, de a legkevésbé sem úgy – légies, szépelgő, giccses és mindent kitakaró képekben –, ahogy azt a filmektől megszoktuk: inkább az akarás látszik, a görcsös igyekezet arra, hogy jó legyen, vagy legalább ne látszódjon annyira, hogy nem elég jó. Aztán a férfi felteszi a legbántóbb kérdést, amit a helyzetben lehet:

Az előző barátoddal gyorsabban elélveztél?,

hogy egyszerre vádoljon valaki mást saját komplexusaiért, és keltsen lelkiismeret-furdalást a nőben valamiért, amiről bár nem tehet, már így is rosszul érzi magát miatta.

Ha nem is élte át pont ugyanezt, azért mindenki tudja, hogy ilyen egy igazán kisstílű, szégyenteljes, azaz mindennapi párkapcsolati játszma, a saját problémákért a másikon bosszút álló odaszúrásokkal, amik annyira intimek és mocskosak, hogy senki nem mer, akar vagy tud beszélni róla, pláne, mert nem is érezzük úgy, hogy másra tartozna. És épp ez az: ilyesmiről filmeket sem szokás forgatni. Nem is csak az intimitásuk miatt, nem is csak attól való félelemből, hogy a néző először saját magát, aztán a filmet kezdi el majd utálni miatta. Hanem azért sem, mert ezek mikroszkopikus emberi rezdülések, amelyeket nehéz jól és érthetően ábrázolni.

És a Jöjj el napfény című francia film csupa ilyenről szól, ha nem is annyira szélsőségesekről, mint a fenti jelenet. És egy középkorú, elvált, boldogságra, azaz főképp egy működő párkapcsolatra vágyó nőről (Juliette Binoche), akinek valamiért senkivel nem akar összejönni: sem a felesége ágyából az övébe átjáró bankárral, sem a régi baráttal, akivel új szintre kerül a kapcsolatuk, sem a volt férjjel, akivel újra megpróbálnák, sem a véletlenül megismert, teljesen más közegből érkező férfival. Nem is lehet igazán szavakba önteni, hogy miért nem sikerül, hiszen egyik esetben sem történik semmi kézzelfogható dolog, ami tönkretenné a kapcsolatokat. Egyszerűen csak nem megy.

És a francia rendező, Claire Denis filmjében az a nagyszerű, hogy mégis sikerül kézzelfoghatóvá tenni ezeket a dolgokat. Képes megmutatni azokat a rosszul megfogalmazott mondatokat, azokat az érthetetlenül egymásnak feszülő hozzáállásokat, érzéseket, azokat az ostobán, mégis erősen felgyülemlő félelmeket, amik végül, mint kövek a sínen, képesek kisiklatni bármilyen kapcsolat-kezdeményt. Denis eltalálja azokat az irracionális mondatokat, monológokat, amelyeket nem szokás forgatókönyvben leírni, épp azért, mert hülyeségeknek hangzanak, és képtelenek irodalmi világossággal megvilágítani, pontosan mi is a baja az egyik félnek egy kapcsolattal. Viszont mégis elhangzanak, sőt, sokkal inkább csak ilyenek hangzanak el egy-egy dühítő szakításnál vagy felemelő éjszaka utáni kétségbeejtő reggelen, mintsem kerek mondatokkal és érvekkel összeszedett okfejtések. És a Jöjj el napfénynek mindenféle szituációra megvan a megfelelő, ismerős értelmetlensége.

Viszont amilyen jól betalált az érzelmi céllövölde tábláinak közepére Christine Angot forgatókönyvíró-társával együtt, annyira rosszul rendezte meg a filmet Claire Denis. Nyilván nagyon nehéz apró emberi rezdüléseket úgy ábrázolni, hogy azok valóban apró emberi rezdülések is maradjanak, mégis izgalmasak legyenek szövegben, képben és cselekményben egyaránt.

Az világos, hogy a párbeszédek furcsaságához kell az is, hogy elnyújtottak legyenek, és ne csak a lényegre koncentrálva mondják el őket, hiszen ettől válnak emberivé és hétköznapivá, de egy virtuóz rendező ezt valószínűleg meg tudta volna csinálni úgy is, hogy akkor is sisteregjen a feszültség, amikor már öt perce lökik a süket dumát valamiről, ami mindenről szól, csak arról nem, amit tényleg közölni akarnak. Hát Denis nem tűnik ilyen virtuóz rendezőnek, nagyon nem.

Ráadásul a hosszú szövegek egyáltalán nemcsak azért hosszúak, hogy kifejezzék a szavak mögött megbújó mismásolást vagy tanácstalanságot: teljesen felesleges fecsegés, néha pedig közhelyparádé óvatos becslés szerint is legalább az elhangzó szövegek fele. Ezért nem olyan igazán átütő a Juliette Binoche játékának egésze sem. Amikor érzelmekről van szó, akkor a színésznő mindent tökéletesen érthetővé és megrázóvá tud tenni, legyen szó akármilyen összetett, bonyolult dolgokról is: Binoche mesterien képes mindenestül – testben, arcban és valahogy még a szemével is – átlényegülve kifejezővé és érthetővé tenni bármit, ami emberi, és emberivé tenni bármit, ami nem az. Viszont a forgatókönyv bugyután vagy csikorgósan megfogalmazott mondatait még ő sem tudja hitelesen mondani, mert azok sehogy sem válnak hitelessé, és az olyan, még egy brazil szappanoperától is bénán mutató megoldások sem állnának jól egy színésznek sem, mint amikor az egyedül maradt ember hangosan maga elé mondja a költői kérdések formájában megfogalmazott nagy gondolatait az életéről.

Ráadásul még a film vége is agyoncsapja azt is, ami pedig addig jó volt benne: bár lehetetlen komolyan venni, semmilyen jel nem utal arra, hogy iróniának vagy viccnek lenne szánva az a nagyon hosszú jelenet, amelyben Binoche elmegy egy léleklátóhoz, Gérard Depardieu-höz, aki ingákkal és más misztikus dolgokkal magyarázza meg neki élete minden eddigi és jövőbeli kapcsolatának természetét, amit Binoche lelkesen és meghatottan hallgat. Muszáj valahogy egy az egyben kiverni a fejünkből ezt a jelenetet, hogy legalább azt el tudjuk hinni, tényleg egy csomó jó gondolat volt a filmben, és nemcsak mi láttunk bele olyasmiket, amik bőven meghaladják a Jöjj el napfény! más részeinek értelmi szintjét.