Alig egy hét telt a magyar premier óta, de úgy tűnik, hogy A vendégek című angol komédiának kisebb kultusza kezd kibontakozni a nézők körében. Erre utal a rengeteg pozitív Facebook-bejegyzés és az, hogy a film forgalmazója arra kérte a nézőket, hogy vegyenek rá előre jegyet, mert A vendégek általában telt házzal fut, az utcáról beesve nem nagyon lehet rá jegyet kapni. (A filmet persze nem a multiplexekben kell keresni, a budapesti művészmozikban játsszák. Vidéken pár helyen látható.) Hasonlít a helyzet ahhoz, mint ami a Teljesen idegenek című olasz filmmel történt tavaly ilyenkor. Azt is csak néhány művészmoziban játszották, de szájról szájra terjedt a híre, több, mint 50 ezren nézték meg, és a mai napig műsoron tartják, mert még mindig kíváncsiak rá.

A történetben látszólag nincs semmi különös. A brit felső-középosztály berkeiben járunk, Janet (Kristin Scott Thomas) éppen élete legnagyobb sikerét készül megünnepelni. Nemrég megválasztották a brit árnyékkormány egészségügyi miniszterévé. Igen, ez csak az árnyékkormány, és ahogy kiderül, Janet meg nem nevezett ellenzéki pártjának a leghalványabb esélye sincs kormányra kerülni, de ez itt senkit nem zavar. A siker, az siker.

Janet egy partival készül ünnepelni (a film eredeti címe The Party, ami részben erre, részben pedig Janet sokat emlegetett pártjára utal), a legközelebbi barátokat várja egy italra. A férje (Timothy Spall) ugyan elég furán viselkedik, de kinek van ideje erre figyelni, amikor sorra érkeznek a gratulálók. A legjobb barátnő, a cinikus April (Patricia Clarkson) és német férje, Gottfried (Bruno Ganz A bukás Hitlere), aztán a leszbikus pár, Jinny (Emily Mortimer a Híradósokból) és a nála jóval idősebb Martha (Cherry Jones), végül befut a menő bankár, Tom (Cillian Murphy a Dunkirkből és az Eredetből) is. Elvileg azért jöttek, hogy Janetet ünnepeljék, de mindannyiuknak van valami bejelentenivalója, és az egyiküknek egy pisztolya is.

Ahogy ebből is látszik, Sally Potter rendező-forgatókönyvíró hívására

Potter személye mellett, akinek többek között a nagyszerű Orlandót köszönhetjük, nyilván az is vonzotta őket, hogy ilyen film, mint A vendégek nem túl gyakran készül. Igazi kamaradarab, inkább filmre vett színdarab, mint valódi film. Egy házban játszódik végig, alig történik valami, a hangsúly a párbeszédeken és a karaktereken van.

A film valószínűleg ezért is készült fekete-fehérben, nem igazán van szükségünk a színekre, így még ennyi sem tereli el a figyelmet a szereplők arcáról. A színészek pedig élvezik a lehetőséget: Bruno Ganz, hogy new age life coach-ot alakíthat, aki halálra idegesíti racionális feleségét, Cillian Murphy pedig, hogy teljesen szétcsúszott, kokainista bankár lehet. A nagy élvezet nem mindig tesz jót: vannak tökéletes és vannak meglehetősen túljátszott alakítások is. Persze nem kapott, nem is kaphatott mindenki egyformán erős szálat. A legrosszabbul a leszbikus pár járt, az ő dilemmájuk kifejtésére nem jutott elég tér, így az elég érdektelen maradt.

Felsorolni is nehéz, hogy mi mindent pakolt bele Sally Potter ebbe a látszólag egyszerű történetbe. Szó van itt a Brexit utáni Angliáról, az elit felelősségéről abban, ahogy a dolgok alakultak. Megváltozott nemi szerepekről, feminizmusról, a párkapcsolatok átalakulásáról, a hagyományos családmodell válságáról (a középkorú szereplők közül egyelőre senkinek nincs gyereke), társadalmi különbségekről, tiszta és piszkos pénzről, arról, hogy ki fizeti meg a felső-középosztály jólétének árát.

Mindezek ellenére, aki mélységet vár a filmtől, az csalódni fog. Ezek a kérdések mind megmaradnak az említés szintjén, egyikbe sem mászunk bele jobban. Mintha csak felsorolni akarná a brit (tágabb értelemben a nyugat-európai, még tágabban az európai) társadalom problémáit, de a fő száltól, ami egy klasszikus magánéleti dráma, vagyis inkább fekete komédia, nem térünk el. Így A vendégek marad egy szórakoztató, jó dialógokkal előadott kellemes darab, de ennél nem több.

De van itt még valami, ami hozzájárulhatott a sikerhez. Lehet, hogy csak a kisgyerekes szülő beszél belőlem, de ez a film örvendetesen rövid, mindössze hetven perc. Sally Potter pontosan érezte, hogy ebben a csattanóra épülő sztoriban ennyi van, és nem erőltette, hogy meglegyen a kilencven perces játékidő. Vagy a mostanában egyre inkább elterjedő két és fél, három óra. Ez pedig nagyon jót tett a filmnek, több rendező is elgondolkozhatna rajta.