Van a Gengszterzsaruk című filmben egy karakter, egy napszemüveges, ősz szakállú, láthatóan sokat látott keményzsaru, akinek a tök feleslegesen két óra húsz percesre széthúzott játékidő alatt annyi dialóg jutott, hogyaszongya

Ennyi, Brian Van Holt, akit egyébként nagyszerű karakterszínésznek tartok, ennyivel letudja a figurát, tizenkilenc

és annyi, a gép most ezt dobta. És a röhej az, hogy még így is érdekesebb és szimpatikusabb, mint Michael Mann klasszikus Szemtől szemben című filmjét pofátlanul lenyúló Gengszterzsaruk bármelyik más szereplője.

Az alapfelállás mindkét filmben ugyanaz: van egy nagyon aprólékos tervekkel operáló, csak nagyon komoly bankrablásokkal foglalkozó bűnbanda, meg az őket üldöző, a magánéletét a melónak alárendelő zsaru és az ő arctalan, de kemény legényekből álló csapata. Profik mindkét oldalon, katonai múlt és egymásért tűzbe menés a rablóknál, a szabályok felrúgása, a cél szentesíti az eszközt hitvallás homlokra tetoválása a másikon. No meg ugye,

Los Angelesben vagyunk, a bankrablások Mekkájában, ahol több bankot rabolnak, mint bárhol, naponta tán vagy tízet, de lehet félreértettem valamit a feliratból. Merriman (Pablo Schreiber) és bűnöző barátai (Evan Jones, 50 Cent, O'Shea Jackson Jr.) elrabolnak egy pénzszállító autót, de valami félremegy és nagy lövöldözés lesz a dologból, ami arra jó csak, hogy az első jelenetben tisztában legyünk azzal, hogy  Christian Gudegast előfilmes rendező, aki eddig olyan pompás dolgokkal bizonyított, mint a Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostroma forgatókönyve, nem akart nagyon egyénieskedni, inkább lelopta a Szemtől szemben első rablásának fő motívumait, és hát

ha lopunk, lopjunk a legjobbtól nem? Ennek megfelelően Nagy Nick (Gerard Butler) egy olyan zsarut alakít a filmben, akinek a házassága rámegy a melóra, mert sokat kell éjszakázni és kurvázni is, hiszen ezek szerint az automatikus, hogy ha valaki éjszakázik, az meg is dugja a szembejövő sztriptíztáncosokat. Nagy Nick az a fajta nyomozó, aki egy helyszínelés során megeszi a bizonyítékot (fánk) és a nyikhaj FBI-ügynöknek azt mondja köszönésképpen, hogy

Meg az a fajta, akik egy rablást meglátva menten tudja, hogy az összefügg három másikkal, amiket évekkel ezelőtt követtek el, és azóta is megoldatlanok. Miért azok? Mert Merriman sitten volt, butus, hát azért. Ennyit akkor a nyomozásról, gondolta a filmet forgatókönyvíróként is jegyző Gudegast, rakjuk össze a rablást, az úgyis érdekesebb. És valóban, a tervezés és maga az okosbűnözőkre jellemző fifikával összerakott meló működik. A macska-egér harc, a két alfahím egymás iránti tisztelete, az összetalálkozás, a nyílt utcán egymásra automata fegyverekből lövöldöző szereplők mind ismerősek lehetnek Michael Mann 1995-ös filmjéből, amiből nemcsak a sztori alapelemeit, de konkrét jelenetsorokat, beállításokat, kameramozgást és a hangulatot is lopta a kezdő rendező.

A probléma csak az, hogy míg a Szemtől szembe képes volt egy-egy jelenettel karakterizálni és megcsinálni egy szereplőt (ott van példának a William Fitchner alakította bróker, akiről egy mondat és egy mozdulat után tudunk mindent), Gudegastnak nem jutott eszébe jobb, mint a karaktert vagy állandóan napszemüvegben és deszkás cuccokban járatni, vagy éppen ellenkezőleg, egy szál atlétában parádéztatni, amihez az utasítás annyi lehetett, hogy "feszítsünk, Józsikám, ezt nők is megnézik", vagy esetleg az, hogy

A nagyon vékonyra írt férfi karakterek mellett, akiknek jó, ha egy dimenziójuk van, a nőknek még ennyi sem jutott a filmben. Kétféle típus van, az egyik a megcsalások miatt kiakadó, és ezért otthonról elköltöző, és a válókeresetet a férje, Nick ellen beadó (Dawn Olivieri), a másik meg a szilikonmellű, átlátszó sarkú platformcipőben topogó sztriptíztáncosnő (Meadow Williams), aki a férje kedvéért még annak nagy ellenségével is dug egy csettintésre. Mindezt a nők nagy évének jósolt 2018-ban, hát sok sikert hozzá. A férfiak sem jártak sokkal jobban, mindenki macsó és gyúr, ha meg nem, akkor nagyon keményen néz és keményeket mond, olyanokat például, hogy

A két főszereplőre és 50 Centre azért jobban odafigyelt az író, amitől Nick lett Gerald Butler karrierjének legvisszataszítóbb hősszerepe, Nickben semmi nincs, amiért lehetne szeretni, és miközben Al Pacino Vincent Hanna nyomozója működött, Nagy Nicknek elfelejtettek akár csak egy dolgot is írni, amitől szimpatikus lehetne. Merrimanben legalább megvan az, hogy a veterán múlt miatt betart bizonyos dolgokat, civilekre nem lő, meg mittudomén, de ami fontosabb, hogy a szerepért nagyon súlyos arccá kigyúrt Schreiber kiválóan eladja a karaktert, én pl. Darth Vader óta nem drukkoltam így a sötét oldal sikerének. Mert mit lehet drukkolni egy olyan fazonnak, akinek az egyik társa a kávét is úgy kéri a kocsmában, hogy

A két óra húsz perc egy örökkévalóságnak tűnik a moziban, a film elején és végén látható akciójelenetek közé ugyanis elfelejtettek cselekményszálat írni, jelenetek jönnek ad hoc egymás után, túl sok értelmük nincs, legtöbbször a sztori nem halad előre egy tapodtat sem, karakterizációra viszont alkalmatlanok, mert az, hogy 50 Cent nagyon kigyúrt felsőtesttel a garázsban emelgeti a vasakat és közben izzad, az nem jellemrajz, ahogy az sem az, hogy a lányát szalagavató bálba (prom, nem ugyanaz, tudom, ne tessék olvasóilevelezni) elvinni igyekvő 17 éves kölyökre egy tucat kipattintott szamojéd haver néz morogva, miközben ő azt mondja, meg ne pocsékold, mert nagyon meg leszel baszva, meg egyébként is,

Az utcai harc és az autós üldözések, szóval az akciójelenetek, ahol nem kell olyan felesleges szarságokkal foglalkozni, mint koherens cselekmény, karakterizáció vagy éppen érzelmek, működnek. Gundegastból lehet jó béfilmes rendező, most kellene valamit kitalálnia Butlernek, mint tette azt Serra és Neeson pár éve, mert agyatlan, feszes, 90 perc alatt letudható akcióorgiát simán kinézek belőle, de annál többet nem. A Gengszterzsaruk egy rossz, unalmas, tempótlan Szemtől szemben-klón, ami csak az akciójelenetekben és a hangtervezésben mérhető az eredetihez, a gépfegyverek 1995 óta nem szóltak olyan jól a moziban, mint most. Csak hát ez kevés egy filmhez.