Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMAz év meglepetésfilmje egy buta sci-fi lett
További Cinematrix cikkek
- Kiakadt Az ifjú Sheldon sztárja a sorozat elkaszálása miatt
- Amy Adams főszereplésével készít filmet Mundruczó Kornél és Wéber Kata
- Igazi ipari hulladék lett a Netflix új sci-fi filmje
- Elképesztő feldolgozást kapott Demjén Ferenc slágere
- Ilyen lett volna a Mónika show, ha megjelenik az ördög és elszabadul a pokol
Jó hírem van azoknak, akik szeretik a sci-fikben, amikor a főszereplők hosszú folyosókon rohangálnak. A Cloverfield Paradox ugyanis tele van ilyen jelenetekkel. Ismeritek biztos: a kamera hátrafele néz, a szereplők meg rohannak, rohannak utána, az űrhajó állapotától függően néha kijön egy kis gőz oldalról, vagy remeg a kamera, ha nem klappol a hajtómű, legrosszabb esetben pislákol a neon, de az emberek rohannak, hogy odaérjenek időben egy kamrához/kapcsolóhoz/biztosítékhoz/túlélőhöz. Ha nem ezt csinálják, akkor egy asztal felett, vagy csak úgy álldogálva tanácskoznak, hogy mitévők legyenek. Elég fárasztó egy olyan filmtől, ami arról szól, hogy bekapcsolnak az űrben egy részecskegyorsítót, ami aztán összepasszíroz pár különböző dimenziót.
A Cloverfield Paradox, ahogy a nevében is benne van, a Cloverfield-univerzum harmadik darabja. Hogy mit jelent a Cloverfield-univerzum? Nagyon gonoszan kábé olyan sci-fi történeteket, amiknek a forgatókönyvébe JJ Abrams szuperproducer talál elég lyukat, hogy betömje utalásokkal a 2009-es Cloverfield című filmre. Kevésbé gonoszan is nagyjából ezt jelenti: a Cloverfield arról szólt, hogy hirtelen feltűnik egy hatalmas szörny New York belvárosában, és egy csomó gazdag ficsúrnak menekülnie kell. A titokban készült következő rész, a 10 Cloverfield Lane arról, hogy egy nőt egy látszólag nem komplett John Goodman bezár egy bunkerbe, miközben felettük tombol a világvége. Aztán itt a harmadik, aminek az alapsztorija megmagyarázza azt, hogy miért is kell ezt egy univerzumnak tekinteni. Nemsokára jön a negyedik rész is állítólag, az már a második világháborúban fog játszódni.
De ha a Cloverfield Paradox lesz a mérce arra, hogy milyen minőségre számíthatunk, akkor inkább indítsuk el az Elit alakulatot majd, és néha kapcsoljunk át a Hellboyra közben, mert Julius Onah filmjében nincsen semmi olyan, amit ne láttunk volna százszor más, sokkal vagy csak picit jobb sci-fikben, a Halálhajótól kezdve a Napfényen át a tavalyi Életig. A Halálhajóból ismerős lehet a „minden meg akar ölni” érzése, a Napfényből ismerős lehet a változatos, és első pillanatra még szakértőnek is tűnő legénység (Gugu Mbatha-Raw, David Oyelowo, Daniel Brühl, Zhang Ziyi), az Életből meg gyakorlatilag minden más. Szerencsére itt nincsen szörnnyé mutálódó űrtakony.
A Cloverfield Paradox sztorija a következő: a közeljövőben a különböző nyersanyagok hiánya miatt közeledik a globális háború, úgyhogy a nemzetközi összefogás jegyében felküldenek egy űrállomást, aminek el kell sütnie egy részecskegyorsítót. Ez elvileg megoldaná a világválságot, gyakorlatilag viszont annyit tesz, hogy messze dobja a pályájáról a bázist, ráadásul megzavarja a különböző dimenziók közötti határmezsgyét, és ezzel csomó furcsaságot szabadít a világra. Azért tudom ezt ennyire pontosan, mert a film elején van egy tévéműsor, amiben egy szakértő elmondja, hogy mi történhet a legrosszabb esetben. Ami meg is történik.
A nyolcadik utas a paradoxon
Index: 3/10
A Cloverfield-űrállomás (tényleg ez a neve) aztán átalakul egy olyan szellemkastéllyá, amiben fura dolgok történnek, de kétszer ugyanaz sosem. Egy csocsóasztal beindul magától, egy munkatárs karja elveszik a falban, egy mágneses mező beindul ott, ahol nem kellene neki. Hogy ezek a dolgok miért történnek, azt sajnos nem magyarázta el elégségesen a vészmadár tévés szakértő.
Amikor azt írtam, hogy (feltehetőleg) JJ Abrams beletuszkol a filmbe utalásokat a korábbi Cloverfieldekre, ott nem túloztam, sőt, ennek a legsúlyosabb példája a Paradox: miközben az űrállomás átalakul egy galaktikus szabadulószobává, a főszereplő, Hamilton (Mbatha-Raw) férje az éppen káoszba sodródó bolygón szerencsétlenkedik, és az összes jelenete úgy lóg ki, mint a földi gravitáció az űrbázis külsején. A Cloverfieldeknek mindig is fontos eleme volt a rejtélyeskedés, a válaszok nélkülözése, meg a felesleges homályban tartás, de a földi jelenetnek tényleg semmi értelme nincs azon kívül, hogy minél több utalást kapjuk az első filmre. És hogy bizonyítékot kapjuk arra, hogy mennyire kell egy filmet megerőszakolni ahhoz, hogy egy létező filmsorozatba bele lehessen passzírozni.
Ugye a Cloverfield Paradox egészen vasárnap estig - amikor is a Netflix beharangozta, majd nem sokkal később elérhetővé tette –, God Particle (Isteni részecske) címen futott, és pár hónappal később mutatták volna be a mozikban. A rossz nyelvek szerint a Paramount nem akart megkockáztatni egy mozis bukást, ezért adta át a Netflixnek, ahol ilyen fogalmak nem léteznek. Nincsenek reklámok, nincsenek jegyek, tülkölhet egész nap a streaming-szolgáltató, hogy a Bright című csapnivaló orkos-rendőrös filmjét is rengetegen megnézték. Ez a fajta hozzáállás jelenthet rosszat és jelenthet jót is: az Expedíció című Natalie Portman-féle sci-fi nálunk nem kerül mozikba, mert a Netflix megvette. Ezzel azt biztosította, hogy sokkal többen megnézhetik Alex Garland filmjét, mintha rendes forgalmazásba került volna, de nem feltétlenül olyan körülmények között, ahogy Garland elképzelte.
Ezt a bekezdést csak azért írtam le, mert a Cloverfield Paradoxszal pont az ellenkezője történhetett: megjelent Netflixen, hogy ugyan sokkal többen megnézhessék, de ne legyen belőle megalázó bukás, amikor majd az emberek elkezdik az ismerőseiknek terjeszteni, hogy mennyire pocsék. Mert ez a film tényleg az, egy többszörösen reciklált, zavaros, koncepció vagy egy igazi ötlet nélkül készített férc.
Egy olyan film, amiben nemhogy magyarázat nélkül marad az, hogyan tud egy amputált kéz külön életet élni, de még csak nem is szórakoztató látvány. Egy olyan film, amiben mintha 5 percenként megváltoznának a szabályok, a rémisztgetések, a magyarázatok, miközben azt nézzük, hogy egy csomó tehetséges színész csak fut és fut azokon a folyosókon, futnak a következő megbeszélésig, hogy aztán valamelyikőjük méltatlan halált haljon. Nem azzal van baj, ha egy film szereplői ostobák, vagy egy film cselekménye ostoba, hanem ha a film próbál úgy tenni, mintha nem lennének azok.
Mintha nem lenne röhejes egy szereplő szájából az a mondat, hogy „El kell tűnnünk innen, ez a dimenzió felfal minket!”, vagy ha nem lenne minden egyes karakter egy gigantikus közhely, a szemüveges némettől a gyanús oroszon át a csak mandarinul beszélő kínaiig. Nehéz egyszerre átérezni a főszereplő tragédiáját és mondjuk a fejekből kirobbanó gilisztákat, de a Cloverfield Paradox ezt várja el tőlünk. De leginkább a figyelmünket. Nem kell megadni neki.
Ne maradjon le semmiről!