A 68 lepedő garantáltan megkaphatná az év legretardáltabb filmjének járó képzeletbeli koronát. Olcsó, ízléstelen, idegesítő szemét, amiben az a legrosszabb, hogy pont ilyen akart lenni. 

Chip (Matthew Gray Gubler) egy naiv papucspasi, akit Liza (AnnaLynne McCord) nevű barátnője rávesz, hogy közösen rabolják ki a nő szexpartnerét (Liza ugyanis pénzért szexszel egy gazdag, kövér és emberileg is taszító Sugar Daddyvel). Lizáról  közben kiderül, hogy egy pszichopata őrült, a betörésből pedig kettős gyilkosság és emberrablás lesz. Szerencsétlen Chip mindezt addig bírja csak, amíg a barátnője el nem akarja adni a túszul ejtett Violetet a nőkkel boncolás közben fajtalankodó bátyjának. Így hát leüti Lizát egy stukkerral, fogja az ellopott 68 ezer dollárt és csomagtartóba zárt túszt, majd őrült menekülésbe kezd.

A történet lényege nagyjából ennyi, tehát annyi eredetiség és kreativitás van benne, mint a Rém rendes család Budapestenben. Hogy mégis legyen benne azért valami, az unalmas történetet megpróbálják feltölteni rengeteg erőszakkal, vérrel, mocsokkal és perverzióval, kvázi bemutatva az emberi társadalom legalját. Ezzel nem is lenne baj, hiszen a Sin City vagy a 8 milliméter is próbálkozott ezzel a maga módján, ráadásul aberrált gyilkosokról is készítettek már jó, de minimum elgondolkodtató filmeket.

A 68 lepedő azonban megpróbálja mindezt elbagatellizálni, hogy a lehető legszennyebb trasht borítsa a néző nyakába. Pedig nem lett volna ez a film annyira pocsék, ha kicsit kevésbé akar retardált lenni, kevesebb abszurditással és káromkodással akár még szórakoztató is lehetett volna (bár így is biztos, hogy lesz egy réteg, aki imádni fogja).

A Gyilkos elmékből ismert Matthew Gray Gubler például nem egy rossz színész és a lehetőségekhez képest nem is játszott rosszul. Az erős női karakterekben – a pszichopata Liza, a becsületes, de a testét kényszerűségből áruba bocsátó Violet, az emós kvázi domina Monica – szintén lett volna lehetőség, mindegyik különböző motivációból és más-más módon volt érdekes, ráadásul egymással is kapcsolatba kerültek, ami végtelenül szórakoztató volt.

A jó dolgok azonban egyszerűen áldozatul estek annak, hogy a film minden áron meg akarta botránkoztatni a nézőt. Talán épp emiatt volt az, hogy az utolsó képsorokat abszolút nem tudtam hová tenni. Az az üzenet még rendben van, hogy állj ki magadért (ha férfi vagy, ha nő, akkor is), de ahogy Chip otthagyta a lerobbant kocsi mellett álló tetkós csajt, az eléggé azt sugallta, hogy francba az erős nőkkel. Mintha Chip végre belátta volna, hogy igaz volt a film elején elhangzott bölcsesség, miszerint 

A 68 lepedő után nem maradt bennem semmi, csak undor és szomorúság, utóbbi azért, mert a film elvett másfél órát az életemből. Bár azt legalább megtudtam, hogy punci nélkül a piramisok sem léteznének.