Az Unsane csak egy iPhone-nal készült, aminek marketingereje van, de a végeredményben nem sokat nyom a latban, egy telefon ugyanannyira képalkotó eszköz, mint egy Super8-as, vagy egy IMAX-kamera, nem az a lényeg, hogy mit használnak, hanem hogyan. Emlékeztetnék mindenkit a kilencvenes években kirobbanó Dogma-mozgalomra, amikor dán filmesek gondolták azt, hogy nem kell mindenféle cicoma a munkásságukhoz. A végeredmény egy csomó felejthető dráma lett, de például a Születésnap még mindig az európai filmezés csúcspontja, annak ellenére, hogy a textúrájában nem sokban különbözik egy ballagási videótól.

Az Unsane viszont nem egy ballagási videó, hanem egy thriller, ráadásul egy olyan, ami ismerős lehet bárkinek, aki a kilencvenes években betévedt véletlenszerűen egy korhatáros filmre a moziban. Vagyis inkább első blikkre olyan. Sawyer Valentini (Claire Foy a Crownból) éli az egyszerű irodista életét, de egy nap felszed egy fickót egy bárban. Amikor hazaviszi, csókolózás közben teljesen kiborul. A következő reggel elmegy egy pszichiátriai intézetbe, hogy tanácsot kérjen: volt egy őrült rajongója, egy sztalker, aki nem hagyta őt békén, és azóta őt látja mindenütt. A rövid tanácsadás után viszont Sawyert nem engedik haza, hanem egyre furcsább indokokkal benn tartják az intézetben. Tényleg megbolondult volna? Vagy csak mindenki összeesküdött ellene? A helyzet akkor bonyolódik, mikor meglátja az éjszakai műszakos orvost: az egykori rajongóját (Joshua Leonard, a Blair Witch Project egyik főszereplője).

Soderbergh hajlamos arra, hogy népszerű műfajokba burkolja a filmjeit, hogy aztán tök másról szóljanak, a Mint a kámfor is egy gengszterfilmnek tűnt, hogy a végére egy románc legyen belőle, a Logan Luckyban ráadásul már többszörösen álcázta magát, hiába szólt egy nagy pénzrablásról, igazából a szegényebb amerikai társadalmi rétegek előtt tisztelgett a NASCAR-ral és John Denver dalával.

Igen, #MeToo, és amennyire elcsépeltnek tűnhet nyomorult, erőszakos, de lelkileg gyenge férfiakról filmet készíteni 2018-ra, annyira működik az, amit Soderbergh kitalált. Teszem hozzá, nem először találta ki, a Mellékhatások hasonlóan kavart a gyógyszeriparral és az erotikus thrillerek műfajával.

De amíg a Mellékhatások egy klasszikus megvalósítású, kifejezetten szép és esztétikus thriller volt, addig az Unsane egy roncsolt képű, szemcsés, valószerű süppedés az őrületbe. Ahogy az elején is mondtam, az mindegy, ha valakinek iPhone van a kezében, a lényeg az, hogy mire használja. Soderbergh pedig egy brilliáns rendező és operatőr, és hirtelen a telefonnal megengedhet magának rengeteg olyan dolgot, ami egy sokkal nagyobb kamerával vagy bravúros, vagy lehetetlen lenne. Feltételezem, hogy a híresen munkamániás és leállni képtelen rendező célja az volt, hogy egy ötletet minél hamarabb felvegyen, megvágjon, és mozikba juttasson, de az iPhone képminősége nélkül néha az Unsane messze nem lenne ennyire hatásos, valahogy úgy, ahogy a hasonlóan telefonnal rögzített Tangerine története sem működne egy 35 mm-es kamerával.

És vagy a telefon, vagy csak a tehetsége miatt Soderbergh a lehető legjobbat és legtöbbet hozza ki a színészeiből, Foy már önmagában remek, amikor képtelenség eldönteni róla, hogy az elméje bomlik meg éppen, vagy csak összejátszanak ellene, Joshua Leonard pedig már igazán előmászhatna az amerikai indie-filmek világából Hollywood ügyeletes rémisztően furcsa férfijává. Az igazi felfedezés Jay Pharoah, akit ha valahonnan, akkor a Saturday Night Live-ból ismerhetünk, itt viszont karizmatikus, és egy gyanúsan megnyerő jelenség egy másik betegként. Van még benne egy szuperjó cameo is egy A listás hollywoodi színésztől, de nem mondom el, hogy ki az.

Ha a felszínen figyeljük, akkor tényleg láthattunk már ennél sokkal izgalmasabb vagy változatosabb thrillert. Ha viszont hagyjuk emészteni a mondanivalóját és a megvalósítását, akkor 2018 egyik legérdekesebb filmje lehet egy mindig érdekes rendezőtől. (8/10)

Az Unsane világpremierje a berlini filmfesztiválon volt. Magyar premierről egyelőre nincs hír.