Milyen otthon a visszhangja annak, hogy nem nyertünk?

Amennyire én látom, abszolút pozitív, és a legtöbben pont ugyanúgy örülnek most is, mint tavaly, amikor nyert a Mindenki.

De jó! Mi is pont így éltük meg Ildikóval és Mécs Mónikával. A férfiak mindig idegesebbek. A svéd és az orosz jelölt között ültünk (A négyzet és a Szeretet nélkül című, szintén nem nyertes filmekről van szó – K. B.), és mindkét férfi nagyon kiborult. Claes Banggal, A négyzet főszereplőjével beszélgettünk, mert egy nyári közös munkára készülve már találkoztunk egy prágai jelmezpróbán. Kérdeztem: mi van vele, ennyire haragszik? „Kurvára mérges vagyok! Kurvára csalódott vagyok! Elegem van!” – mondta. Az orosz pasi pedig hazament. Mi viszont, a három nő, csak egymásra mosolyogtunk.

Mielőtt a mi kategóriánk következett, a szervezők átültették Ildikót máshová, nyilván, hogy közelebb legyen a színpadhoz, ha ki kell mennie, és engem is magával vitt. És miután kiderült, hogy az Egy fantasztikus nő nyert, megkérdezte: „Csalódott vagy most, Szandra?” Azt mondtam, nem. „Én sem.” Csak mosolyogtunk, ahogy már akkor is, amikor megérkeztünk. Ildikó akkor csak annyit mondott:

Na, mit szólsz? Itt vagyunk.”

És tényleg nem voltál csalódott? Egy kicsit sem?

Nem. Nagyon furcsa volt számomra ez az egész világ, és ezt most egyáltalán nem a vesztesek dühével és csalódottságával mondom. Én azt hittem, együtt lépünk a vörös szőnyegre azokkal a sztárokkal, akiket szerettem volna közelről látni, de ez nem így volt. Mi délután kettőkor vonultunk be, a sztárok meg csak fél ötkor, ötkor jöttek: a nem ismert embereket, a külföldieket elválasztják a hírességektől.

Utána a gálán is a nézőtér első blokkjánál feljebb, a hollywoodi sztároktól egy folyosóval elválasztva ültünk le. Így ott sem láttam senkit; Meryl Streepet kiszúrtam, mert piros ruhában volt, de hiányérzetem volt, keveselltem a színészeket. És az is olyan fura volt, hogy a kamera egyszer sem fordult felénk. Persze, a gála közben nem csoda, hogy nem mutattak, de amikor felsorolták a külföldi filmeket, csak a trailerekből játszottak be valamit, és nem mutatták az alkotókat. Lehet, hogy ez durva szó, de egy kicsit megalázónak érzem, hogy még a rendező arcát sem vágták be.

Persze, ez egy más világ, ahol senki nem ismer minket. De ha találkoztam volna Meryl Streeppel, biztosan megkérdeztem volna, látta-e bármelyik külföldi jelöltet. Miért ne gondolhatnám, hogy van egyfajta érdeklődés Amerikában is a külföldi filmek iránt? De nem tudtam megkérdezni. A gála után volt egy bál, ahová az is bemehetett, aki nem nyert – a Vanity Fair partijára csak a nyertesek léphetnek be –:

pont akkor jött ki az ajtón Meryl Streep, amikor én beléptem. Egymásra néztünk – és ennyi.

Utána ugyanez megtörtént Helen Mirrennel is. És ez volt minden tapasztalatom testközelből a hollywoodi színészekkel. Vagyis aztán bemutattak A négyzet és A szolgálólány meséje szereplőjének, Elizabeth Mossnak: ő iszonyatosan kedves volt, vele beszéltem két-három mondatot. Ez jó élmény volt, de azért az egész egy kicsit idegen világ volt számomra.

És nem is volt semmi olyan találkozásod, ami kárpótolt volna? Deák Kristóf például azt mondta, „kirendelték” melléjük Salma Hayeket, aki végig kedves volt velük.

De Salma Hayek is külföldi. Ez az egész egy tévéshow, amit 500 millióan néznek, és az amerikai nézőknek nem izgalmas, ha a mi arcunkat mutatják, de szerintem akkor is gáz egyetlen pillanatra sem mutatni a rendezőt, amikor a kategória kerül sorra.

Más találkozásom nem volt, bár az jó volt, hogy egész este mindenki, még a szembejövő idegenek is a ruhámat dicsérték. A legjobb, azt hiszem, mégis az volt, hogy milyen jó csajos esténk volt Ildikóval és Mónikával: együtt láthattuk, mi is az az Oscar, milyen a vörös szőnyeg. Ezt megismerni persze jó, de kislányosan csalódtam ebben a zárt világban.

Kislányként te is elképzelted magad Oscar-díjjal a kezedben?

Nem, képzeld el, soha. Két barátnőm, Pálmai Anna és Trokán Nóra mesélték nemrég, hogy mindkettejüknek megvolt kislányként a samponnal pózolás a fürdőszobatükör előtt – de nekem nem. Sosem vágytam Amerikába, de ettől még csodálatos, hogy idáig jutottunk a filmmel.

A bálban sem voltak nagy találkozásaid?

Nem voltam ott sokáig, mert leragadt a szemem, és fájt a lábam a cipőmben. Hamar visszamentem a hotelbe, hogy Ervinnel lehessek (Nagy Ervin, Borbély Alexandra élettársa, a Testről és lélekről másik szereplője – K. B.): egész nap nem tudtunk kettesben lenni, ami szintén fájdalmas volt, mert úgy képzeltem, együtt éljük meg ezt az egészet. Ő nem jutott be a gálára; csak hat jegyet kaptunk a Netflixtől (a Testről és lélekről amerikai forgalmazója – K. B.).

Hogy viszonyul benned a legjobb színésznőként kapott Európai Filmdíj ahhoz, hogy Oscar-jelöltként vehettél részt a gálán?

Ha a berlini gálát dicsérem, nyilván azt mondják: „Persze, mert ott díjat is kapott.” De mindegy: az személyesebb élmény volt számomra, emberibbek voltak a találkozások is. Bár most épphogy csak beestünk a gála előtt a városba Ervinnel: négy órával indulás előtt derült ki, hogy törölték a járatunkat. Otthon ültem a konyhában sokkolva, és azon gondolkodtam, lehet, hogy lemaradok az egészről. De végül sikerült eljutnunk Los Angelesbe: este hatkor érkeztünk, aludtunk, és reggel már elkezdődött minden. A többiek addigra már kint voltak, de én még játszottam a színházban. Képzeld el, a Katona József Színház művészeti titkára eleve szabadon hagyta számomra ezt az időszakot, pedig nem is kérte rá senki: én nem mertem, hátha nem jön be.

Hogy telt az elmúlt hónap, amióta tudod, hogy mész a gálára?

Őrületben. Elfáradtam az interjúktól, a folyamatos kérdésektől, hogy szerintem mi lesz az Oscarral, megkapjuk-e a díjat. És volt egy újság, amelynek a munkatársai elmentek a gimnáziumba, ahová jártam – ez még oké –, utána pedig a szüleimhez is, Nagycéténybe, Szlovákiába, úgy, hogy én nem tudtam róla. És a szüleim sem tudtak elérni, mert épp a színházban próbáltam; nem is tudták, beengedjék-e őket, válaszoljanak-e a kérdéseikre. Elképesztő, milyen erőszakosak tudnak lenni az emberek egy hírmorzsáért. Ez nagyon megviselt. Az újságíró szerint ez kedves dolog volt, de nem értem, hogyan lehetne az, ha egyszer a hátam mögött mentek el a családom házához. Azt éreztem, nem akarom ezt az egészet. De most már minden jó lesz.

Mikor fordult át benned fáradtságba, elkeseredésbe az öröm amiatt, hogy felfigyeltek rád, hogy írnak rólad?

Amikor már nem normális, igazi, érdemleges beszélgetésekről volt szó, mint néhány újságíróval, hanem csak olyan kérdésekről, mint hogy milyen lesz a ruhám, vagy hogy „légyszi, mondd el, mit gondolsz, mi lesz a díjjal!”. És ilyen kérdésből volt a legtöbb. Közben pedig megkapom, hogy „Szandra, nem illik panaszkodni, hát azért jobb így, nem?”. Persze, jobb, de ne legyen már tilos kimondani, amitől szinte megfulladok!

A már említett Claes Banggal több közös fotód is készült már. Összebarátkoztatok?

Sorsközösség van köztünk az Európai Filmdíj szobrocskája miatt. És együtt voltunk Prágában ruhapróbán, ami után egész este beszélgettünk a feleségével együtt, aki szintén nagyon jó fej. Júniusban együtt fogunk dolgozni egy prágai rendező filmjében, amelynek Rudolf Biermann lesz a producere: ő dolgozott már Bán Jánossal is. (Az üvegszoba című készülő filmről van szó, amelyben Bang és Borbély Alexandra mellett a Trónok harca „vörös boszorkánya”, Carice van Houten is szerepelni fog. A rendező Julius Sevcík. – K. B.) Háborús történet, a nyelve angol lesz, én pedig pár napig forgatok majd.

Akkor az még nem jött össze, amit szerettél volna, hogy szlovákul is kipróbáld magad?

De igen: 2019-ben forgatok egy cseh filmet, nyáron pedig egy hatrészes szlovák thrillersorozatban szerepelek majd.

Ezek a felkérések az Oscar-jelölés vagy az Európai Filmdíj miatt érkeztek?

Mindennek az Európai Filmdíjhoz van köze. Fél nappal azután, hogy hazaértem, elkezdett csörögni a telefon, és több ajánlatot is kaptam.

Magyarországról is?

Igen, itthon egy sorozatajánlatot kaptam, amiről egyelőre nem mondhatok többet, de nagyon tetszik a története. Felméri Cecília pedig már a díj előtt felkért a thrillere egyik főszerepére.

Borítókép: Carlo Allegri / Reuters.