Komótosan robog el egy véget nem érő tehervonat a napsütötte orosz tájon, a sorompó előtt emberek csépelik egymást, a félrehúzódott rendőrautóban ülő két egyenruhásnak pedig nem az a legnagyobb problémája, hogy megfékezze őket, hanem hogy egy férjét hiába kereső szerencsétlen nővel szívózzanak. Bár ez csupán egyetlen jelenet A szelíd teremtésből, ez a nyomasztó passzivitás tökéletesen összefoglalja Szergej Loznyica legfrissebb nagyjátékfilmes rendezését.

Dosztojevszkij 1876 őszén, három hét alatt, írta meg A szelíd teremtés című kisregényét, amelyet egy szentpétervári lapokban megjelent hír ihletett egy fiatal varrólányról, aki a kezében egy szentképet szorongatva vetette magát halálba egy harmadik emeleti ablakból. Loznyica az orosz író munkájából merített ihletet legújabb játékfilmjéhez, ám ahogy tavaly a Huffington Postnak is nyilatkozta, Dosztojevszkij műve csupán inspirációt jelentett a számára, az ő Szelíd Teremtése szerinte nem annyira szelíd, mint az íróé.

Loznyica névtelen főhőse (Vaszilina Makovcseva) egyedül él egy roskatag kunyhóban valahol az orosz semmi közepén, mindentől, de főleg a férjétől távol, akit a legjobb tudomása szerint ártatlanul ítéltek el egy gyilkosság miatt. Egy nap aztán visszaküldik neki a szeretetcsomagot, amit a férfinak küldött a börtönbe, de mivel nem derül ki, hogy miért, nyakába veszi a közeli börtönvárost, hogy kiderítse, mi a franc történt.

A városban aztán újabb falakba ütközik, a férjéről nem tud meg semmit (ő nagyjából úgy van jelen, mint Columbo neje a Peter Falk-féle sorozatban), ám az ott élők mindennapjairól annál többet. Bürökratikus kálváriája és sehová sem tartó igazságnyomozása közben kiábrándultságukat alkoholba fojtó helyiekkel, stricikkel, szexmunkásokkal és egyéb különös alakokkal találkozik, megismeri az országát elzüllesztő korrupciót, a kiszolgáltatottságot, valamint az azon való élősködést.

Egy egész nemzeté, amelyet túlságosan meggyötört már a fennálló rendszer ahhoz, hogy képes legyen a jóságra vagy a valódi empátiára. Ez a nő pedig az isten háta mögül érkezve, szinte újszülöttként csodálkozik rá az orosz néplélekre, pontosabban arra, hogy mivé lett. A film egy pontján el is hangzik, hogy el lett baszva ez az egész ország, egy másik monológban pedig, hogy ember embernek farkasa, a farkasok meg köztudottan szeretnek falkába verődni.

Loznyica főhőse tehát úgy reked ott ebben a (számára) rémálomszerű börtönvárosban, mintha magába az alvilágba szállt volna alá. Közben az őt alakító színésznő, Vaszilina Makovcseva morózus arca úgy belénk ég, hogy valószínűleg még a film után is egészen élénken él majd bennünk. Talán egyetlen pillanatra sem mosolyodik el, csak tükrözi nekünk azt a fájdalmat, amit egy ilyen többszörösen megalázott nő érezhet. Vaszilina Makovcseva ezzel az arccal megy óriásit a filmben, alig beszél, valahol éppen olyan passzív ő is, mint mindenki más ebben az elkúrt társadalomban, amelyet Loznyica bemutat. Karaktere ugyan a saját akaratából megy oda helyekre, de ott aztán tulajdonképpen nem tesz semmit, csak hagyja, hogy történjenek vele a dolgok.

A szelíd teremtés aztán egy álomban teljesedik ki, amiben nemcsak a rendező Fellini iránti rajongása válik egyértelművé, hanem amiben összefutnak a szálak is, ezzel lényegében összefoglalja a filmet, hogy aztán egy egészen pokoli fináléban teljesedjen ki. Loznyica korábbi munkáiból, dokumentum- és játékfilmjeiből, már kiderült, hogy különösen foglalkoztatja az orosz ember világhoz, környezetéhez való viszonyulása, és itt sincs ez másképp. “Ne bízzon az emberekben. Mindannyian disznók” – hangzik el aztán a film egyik legerősebb állítása. Természetesen nem a főszereplő szájából.

Miközben a film minden perce halálosan nyomasztó, valamiféle leheletnyi humor mégis jut majdnem minden jelenetre, nevetni azonban valahogy nem lesz kedve tőle az embernek. Loznyica bár matematikát hallgatott, szívesen merít ihletet az irodalomból, és az inspirációi közül nem csak Dosztojevszkijt könnyű kiszimatolni, hanem mondjuk Kafkát vagy Gogolt is. Loznyica brutálisan realista módon, de közben az abszurd eszközét is bevetve, mutat be (Oleg Mutu nagyszerű beállításaival) egy olyan társadalmat, amit még mozivásznon is rettenetes látni, nemhogy valakinek a saját hazájában.

A rendező egy interjúban azt mondta, nem számít, hogy egy film milyen sötét vagy rettenetes, a lényeg, hogy esztétikailag tökéletes legyen. Loznyica pedig ennek az esztétikai tökéletességnek a jegyében közel három órán át nyomasztja a nézőt egy meggyötört nő szenvedéstörténetével egy meggyötört országban. A szelíd teremtés tényleg iszonyatosan nehéz és aljas film, ami az egyébként nagyszerű befejezésével aztán úgy vágja pofán a lassan, de biztosan kifárasztott nézőjét, hogy az majd csak ül bután a stáblista alatt, és fogalma sem lesz arról, hogy mégis mire volt ez jó. Én azóta sem tudom, de igazán nagyra értékelem ezt az érzést.