Nils Frahm (kritikánk új lemezéről) egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy fanatikus vintage hangszerrajongó, miközben igyekszik őket nem rendeltetésszerűen használni, továbbgondolni. Miközben erről olvasgattam cikkeket, előkerült David Klavins zongorakészítő neve. Megtudtam róla, hogy nemcsak az Una Corda (ami többször látható volt már Nils Frahm keze alatt, és a kiadója is birtokol egyet), de az éppen folyamatban lévő, 4,5 méter magas Model 450i álló zongora is az ő keze műve.

Néhány héttel ezelőtt Vághy Tamás, aki vaghy név alatt futtatja zongoraközpontú szólóprojektjét, azzal keresett meg, hogy nem volna-e kedvem ellátogatni a Klavins műhelybe. Nyilván azonnal ugrottam a lehetőségre, elvégre nem mindennap találkozhat az ember egy kísérletező zongorakészítővel.

Az első helyszín - mint kiderült - az űrhajóra emlékeztető, csodazongorákat készítő Bogányi team műhelye, ahol a gigantikus Model 450i vendégeskedett, mivel Klavins saját műhelye nem volt elég magas a hangszer megépítéséhez.

Nem mindennapi hangulattal bír egy ilyen óriási csarnok, ahol kész, félkész zongorák állnak, és már távolról jól látható a monstrum az egyik tartópillérhez rögzítve. Az első kérdéseim egyike az volt, hogy

Soha nem nyugvó, lázadó gyerek mosolyával válaszolt: “Mindenkinek azt tanítják, hogy a versenyzongora elnyerte végleges formáját, tökéletes, nincs szükség módosításra. Ezzel sosem értettem egyet.”

Egy magamfajta klasszikus zenében egyáltalán nem járatos ember érez egyfajta érinthetetlenséget, ami körüllengi a klasszikus hangszereket, zenészeket, üdítő volt tapasztalni egy zongorakészítő szembefordulását a konvenciókkal. Miután megértettem, a motivációt, arra voltam kíváncsi, hogy

A válasz az volt, hogy a legmélyebb hangok definiáltabbak, érthetőbbek, mint a klasszikus versenyzongora esetében. Természetesen mivel viszonylag ritkán fordul elő, hogy használni kell ezeket a hangokat, legyinthetnénk az egészre, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy egy olyan új építési koncepció ez, ami a zongorát úgy kezeli, mint az orgonát: az épület részeként, alappillérekhez rögzítve.

Már a billentyűkhöz vezető út is kaland: pusztán a tény, hogy 4 méter magasra kell felmásznod egy hangszerre, ami inkább egy kis épület, tiszteletet parancsoló, alázatot követel. Miután megszólaltattuk, nem volt kérdés, hogy mi értelme építeni egy ilyet. A Model 450i tavasszal kel útra Nils Frahm stúdiójába, a Saal 3-ba.

A második helyszín már egy kicsivel barátságosabb téglaépület volt, ahol az Una Corda prototípusa várt minket. Ez a hangszer egy új változata az ún. “Upright piano” formának, ami felénk pianínóként ismert. Két fő cél volt az építésekor: az egyik, hogy könnyen hordozható legyen, a másik pedig az, hogy a szokásostól eltérően egy billentyűhöz csak egy húr tartozzon.

Ez nemcsak jelentősen egyszerűsíti a hangolást, hanem letisztult, könnyed hangzást kölcsönöz a hangszernek. Extra elem még, hogy különböző anyagokat lógathatunk a kalapácsok és a húrok közé, ezzel tompítva, de egyben érdekesebbé is téve a hangszínt.

Természetesen nem hagyhattuk úgy el a helyszínt, hogy ne rögzítsünk, az alábbi videón hallható, hogy mit is tud ez az Una Corda.

Az már csak hab a tortán, hogy David Klavins volt olyan jó fej, hogy a Piano Day Budapest 2018 eseményére kölcsönadta az Una Cordát, így itt meg lehet nézni, hallgatni majd.