Index Vakbarát Hírportál

A orosz média azt hazudta, hogy kifütyülték a filmemet

2018.03.14. 05:07

Szergej Loznyica tudósból, méghozzá matematikusból lett filmrendező, rövidfilmjeivel, dokumentumfilmjeivel bejárta már a világ több filmfesztiválját (1999-ben a Mediawave fődíját is megnyerte), legújabb játékfilmje, a szupernyomasztó A szelíd teremtés a 2017-es cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában szerepelt. A vetítés után egy kerekasztalbeszélgetésen tudtunk interjúzni Loznyicával, ahol néha ő, néha pedig az orosz tolmács válaszolt az újságírók kérdéseire.

A szelíd teremtés egy két és fél órás, szörnyen lassú és szörnyen lehangoló dokudráma egy orosz nőről, aki egy nap visszakapja a börtönbe került férjének küldött csomagját. A nő nem hagyja annyiban, és elindul a börtönhöz, megharcol a bürokráciával, a nem túl segítőkész rendőrséggel, aztán belekeveredik egy olyan pokoli, vidéki orosz odüsszeiába, amiből még egy bizarr álomjelenet sem ad kiutat. A filmről itt írtunk kritikát.

Loznica nem hazudtolja meg a tudós mivoltát, és az alig fél órás interjú közben nagyon szívesen belemegy a részleteibe annak, hogy hogyan is építette fel A szelíd teremtés történetét, hogyan tervezte meg a vizuális részét, és pontosan mit is akart mondani vele.

Ön erősnek tartja a film főszereplőjét? Néha nehéz eldönteni, hogy egy áldozatot nézünk a vásznon, vagy sem.

Én erősnek tartom. Azokban a helyzetekben, amikbe belekerül, kifejezetten erős, mert ahogy viselkedik, az már-már ellenállás.

A filmben szereplő börtön tényleg létezik?

Igen, a való életben is egy börtön. Csak éppen Lettországban van, nem Oroszországban, de ott is van rengeteg épület, ami úgy néz ki. A lett börtön úgy néz ki, mint egy klasszicista erőd. Épült mostanában Leningrádban is egy börtön, de az már modern stílus szerint.



A filmben nem egy modern Oroszországot mutat meg, hanem egy olyan országot, ahol semmi nem változott az utóbbi évtizedekben. Miért?

Nem egy orosz imidzsfilmet akartam készíteni, hanem egy műalkotást, ami egy olyan dologra koncentrál, ami engem érdekelt. Nem lehet Flandriát sem megítélni csak Breughel festményei alapján. Spanyolországot sem lehet megismerni csak Goya rajzait látva. Képtelenség lenne ezt a filmet úgy értelmezni, mint Oroszország bemutatását. Csak egy bizonyos helyzetet, egy bizonyos életet mutat meg. Persze túlzok is közben. Nagyon élénk színeket használok, nagyon finom ecsetvonásokkal. A szomorú dolog az, hogy aztán fel lehet ismerni a való életet.

Néha olyan, mintha a legmélyebb kommunizmust mutatná meg.

Én nem mondanám kommunizmusnak, hiszen az a mentalitás sosem létezett, inkább a cári időkre emlékeztet ez a világ. Sztálin munkásságának, az ország újraalakításának semmi köze nem volt a kommunizmushoz, mint politikai elmélet. De Sztálin az orosz birodalom miatt tudta reformálni a társadalmat. És ahogy látom, azóta nem nagyon változott semmi. Ma sem.

Ezt mivel magyarázza, hogy annyi látszólagos változás után is ugyanolyan maradt az ország?

Ismeri a Tatárpuszta című regényt Dino Buzzattitól? Nagyon ajánlom, az mindent megmagyaráz. De én személy szerint nem tudom elmagyarázni, csak el tudom fogadni, mint tény. Én a végzettségem szerint tudós vagyok, aki kutat. Kutattam A szelíd teremtésben szereplő világot is. És ha valaki vizsgálja ezt az egész közeget, akkor nyilvánvaló lesz, hogy miért nem változik semmi. Van egy földrajzi tényező is, például amikor Hitler lerohanta Oroszországot, akkor Sztálin készen állt arra, hogy tárgyaljon vele, és felajánlja az ország bizonyos területeit a fegyverszünetért cserébe. De Hitlert ez nem érdekelte, ő abban hitt, hogy az egész birodalom az övé lesz. De ehhez fel kell fogni, hogy mekkora is ez az ország. És ebben az országban bármi csak úgy tud történni, ha koncentrálódás jön létre. Nagyon sok kutatás készült arról, hogy milyen szerepe van a városoknak, a városi társadalmaknak egy ország fejlődésében.

Emellett pedig létezett egy nomád kultúra is, ami a vándorló gazdálkodást követte, azaz mindig más földterületet műveltek, és csak sokkal később tértek oda vissza. A házaikat erős alapok nélkül építették, hiszen nem kellett sokáig kitartaniuk, és ha megtették a dolgukat, akkor felgyújtották őket. A tatárjárás sokat változtatott a kultúrán és a mentalitáson. A történelem tele volt olyan fordulópontokkal, ahol akár máshogy is alakulhattak volna a dolgok, de az emberek minden egyes ilyen pontnál a lehető legrosszabb lehetőséget választották.

Hogy fogják fogadni ezt a filmet Oroszországban?

Attól függ, hogy melyik közönségről beszélünk. Nehéz megmondani, hogy mennyire mosta át a nézők agyát az orosz média. Én majdnem agressziónak nevezném, amit a média folytat most az országban, tönkreteszik a kultúrát és a befogadók agyát egyaránt. 

A cannes-i sajtóvetítés után az orosz média azt írta, hogy a filmet kifütyülték, hogy az emberek sorban hagyták el a termet, és hogy az egész egy katasztrófa volt.

(Nem történt ilyesmi – KD) A média tele van hasonló hazugságokkal. A barátaim meg írogatnak, hogy jaj, mi történt, hogy vagy, nagyon sajnálom, ami történt.

A film fikció, de néha olyan, mintha egy dokumentumfilmet néznénk, amiben nem lehet előre tudni, hogy mi fog történni.

Alapvetően dokumentumfilmes vagyok, több, mint húszat rendeztem már. És ezek a tapasztalatok sokat segítenek a játékfilmekben. Nekem nagyon fontosak az arcok egy filmben, több kolléga is segített abban, hogy kiválassza a statisztákat. Van az üvegezős jelenet, ilyenben már én is részt vettem. Nem könnyű imitálni azt, ahogy az emberek természetesen viselkednek egy ilyen helyzetben, de felkészüléssel, és a megfelelő mennyiségű próbával lehetséges. Az a jelenet is spontánnak tűnhet, de közben a kamera egy kocsin van, ezért nagyon meg kellett tervezni mindent előre. Az operatőrnek megvolt a szabadsága, hogy mozogjon, de előre lefixáltuk, hogy mik azok a pillanatok, amiket mindenképpen látni kell. Ez a jelenet is úgy kezdődik, hogy bemutatok rengeteg szereplőt, kivéve a főszereplőnket. Ezzel azt akarom elérni, hogy a néző automatikusan őt keresse, és ettől még jobban bevonzza őt az, amit lát. Ezt a trükköt egyébként többször is használtam a filmben. És az egész jelenetnek is az a lényege, hogy ez a sok figura be akarja rántani maguk közé a főszereplőt, korrupttá akarják őt is tenni. A karakter olyan, mint egy marslakó, nem tartozik sehova, nem vállal közösséget senkivel. De persze ilyennek kell lennie, mert ha nem ilyen, akkor nem tudom bemutatni ezt az egész közeget. Dosztojevszkij könyve, A félkegyelmű is pont így működik.



A szelíd teremtés realistán indul, és fokozatosan lesz egyre bizarrabb és bizarrabb, a végére már szinte népmese lesz belőle. Miért döntött úgy, hogy így meséli el a történetet?

A filmnek két része van, plusz egy epilógus. Az első része stílusban nagyon hasonlít a korábbi munkáimra, azaz majdnem egy dokumentumfilm, ami a realizmusra hajt. De már az elejétől kezdve, lassan, fokozatosan jelennek meg benne groteszk elemek. Miközben pedig felkészítem a filmet a második felére, ahol az addigi egyszerű történetnek vége. Mert a film cselekményének már ott vége van, amikor a főszereplő elhagyja a jogvédő irodát. Onnantól már nincsen mit mesélni. 

Onnantól lassan átúszunk az álomjelenetbe, ami olyan, mintha elindulna egy második film. És csak az álomban teljesedhet be a főszereplő végzete.

Persze nem hagyhatom, hogy ezzel legyen vége a filmnek, megadom a nézőnek a hamis reményt, aztán megmutatom, hogy az egész újra és újra ismétlődni fog. Ami elég jellemző Oroszországra is: ugyanazok a helyzetek ismétlődnek mindig.

El tudja képzelni, hogy egyszer nyugaton rendez filmet?

Nem. Engem a világnak ez a része érdekel. És vissza akarom fizetni mindent, amit megkaptam az ország oktatásával és kultúrájával. És ezt a világot értem a legjobban.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!