Amikor videojátékból készül film, visszatérően felmerül a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán színvonalas egy ilyen adaptáció. A két médium eltérő igényei és szabályai miatt nagyon sok példa a „nem” válasz felé mutat (az utóbbi időben az Assassin's Creed és a – sajnos nem – utolsó Resident Evil-film), és a kérdésnek okkal szenteltünk egy külön podcastadást.

Szóval amikor ezen a pályán játszik egy újabb Tomb Raider-film, muszáj kicsit félig tele poharat látni a félig üres helyett. Mert

Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne elég szar, de legalább felcsillant egy kis reménysugarat. Már csak azért is, mert nem feltétlenül videojátékos oldalról vannak vele gondok.

Az 1996-ban indult Tomb Raider videojáték-szériát sokan elintézték azzal, hogy a hősnő, Lara Croft „női Indiana Jones”, de az első játékokban sztori szempontjából még ennyi sem volt. Azokat az akkor újdonságnak ható külső 3D nézet vitte el a hátán, a sok akció és ötletes fejtörő, meg persze a kameranézet, ami úgy volt komponálva, hogy folyton a játékos előtt illegjen Lara fara. Hamar el is fáradt az egész, egyhangú folytatásokba fulladt a széria, részben azért, mert a készítők azzal foglalkoztak, hogy a timbes-tombos vidékeken csalinkázó Larának milyen újabb és újabb sírkamrás pályákban kell csapdákat kerülgetnie – miközben Larát mint karaktert eléggé elhanyagolták (vagy ha meg is próbáltak kezdeni valamit vele, abban nem volt sok köszönet).

Egy hosszabb szünet után aztán 2013-ban újraéledt a brand egy újabb játékkal, aminek simán csak Tomb Raider volt a címe, és ez már jelezte, hogy rebootról van szó. Ebben Lara nem mindent túlélő szuperkalandor volt, hanem egy talpraesett, de azért nagyon is esendő és sérülékeny nő, akire nem a sírokban rejtőző ősi csapdák és lények jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem az emberek. Sírkamra nem is nagyon volt benne (a rajongók berzenkedtek is a tomb nélküli Tomb Raider miatt), de a karakter mélységet kapott, rendes hátteret és motivációkat, a történetet pedig máig az egyik legjobb videojáték-sztoriként jegyzik (csak azért nem nyerte agyon magát, mert a Last of Usszal egy évben jött ki).

Az új Tomb Raider-film – aminek a címe szintén csak ennyi – jó érzékkel ehhez a 2013-as Larához nyúl, illetve annak folytatásához, a két játék történetéből gyúr össze egyet, helyenként alaposan megváltoztatva. Ezek a változtatások viszont inkább rontottak az alapanyagon: egyik olcsó B-filmes megoldás a másikba ér, és az előre kitalálható csavarok és túlhasznált akciófilmes panelek miatt bizony nem a videojátékos eredetet kell okolni. Én úgy képzelem, hogy producerek végig belepofáztak a filmbe (a Hollywoodban ismeretlen norvég rendező, Roar Uthaug, illetve a szintén elég újonc forgatókönyvírók meg kénytelenek voltak ezt eltűrni), és ezért nincs például rendesen felépítve Lara Croft kapcsolata az édesapjával. Cserébe viszont – a két korábbi Tomb Raider-film szellemiségét megidézve – vannak olyan dialógusok, amiktől arcunkra nő a tenyerünk, és olyan CGI, ami leesik a vászonról (egy jelenetet leszámítva nem indokolja azt, hogy IMAX-ben nézzük a filmet).

A jó hír az, hogy Alicia Vikander jó választás volt a szerepre. A 2001-es és 2003-as Tomb Raider-filmben Angelina Jolie játszotta a főhőst (úgy tűnik, Larának friss Oscar-díjasok dukálnak), de Jolie nekem nem adta el a karaktert. Amit ő művelt, az leginkább modoros műmájerség volt – persze, akkor még nem volt képben a játékokban sem az új, földhözragadtabb Lara. Vikandernek elhittem a vadóc jeleneteit is – köztük Tarlós István rémálmát, egy biciklisfutár-versenyt fővárosi csúcsforgalomban – és azt a kevés alkalmat is, amikor megmutathatta, hogy Larában azért több van egy balhékat és műkincseket kereső örökösnőnél. (És szerencsére a forgatókönyv sem csináltat olyan szintű baromságokat vele, mint a cápa lepofozása víz alatt.) És jó lenne még kiemelni pár színészt, de nem tudok. Walton Goggins képességeit nem használja ki a cselekmény és teljesen átlagos főgonosszá silányul így, a Lara apját játszó Dominic West pedig szintén nem kap lehetőséget, hogy kibontakozzon.

A Tomb Raider nem jó film, de nem is elviselhetetlenül rossz – az a fajta csihipuhi, amit az ember elnézeget egy vasárnapi ebéd után bepunnyadva, miközben fél szemmel azért a telefonját piszkálgatja. A videojátékos adaptációk szempontjából viszont nagy előrelépés, hogy ez a film már nem a videojátékos gyökerek miatt rossz, hanem béna filmes megoldások viszik majdnem a sírba. Ez is valami.