Közkedvelt manapság az a kesergés, hogy 

És akkor az ember elmegy megnézni a Gringót, ami eredeti ötletnek mondott akcióvígjáték, nincs előzménye, irodalmi alapja és hülye maszk is csak véletlenül akad benne.

A Gringó egy olyan film, ami tulajdonképpen két, egymáshoz erőszakkal odatoldott történetből áll, melyek közül istenigazából egyik sem érdekes, és egy olyan szereplőt sem tud felvonultatni, akinek a sorsa csak egy kicsit is érdekli a nézőt. Az egyik sztori Haroldról szól, őt alakítja David Oyeluwo, akivel itt interjúztunk, a kisemberről, aki egy gyógyszercégnél dolgozik középvezetőként, és éppen csődbe megy, mert a felesége (Thandie Newton) a hülye hobbijaira költi a pénzüket, sőt, már azt is, ami nincs is, csak még a kártyalimitet nem érte el.

A teszetosza, szelíd lúzert a két főnöke (Joel Edgerton és Charlize Theron) meg arra nézte ki, hogy egy mexikói üzemben gyártott drog miatt vigye el a balhét, és amikor elmennek gyárlátogatásra, Harold élete a feje tetejére áll.

A másik sztoriban van egy csaj (Amanda Seyfied), akit a pasija átvisz Mexikóba, és a tudta nélkül drogot akar visszacsempészni az USA-ba, és persze a csaj meg Harold útjai összetalálkoznak több ponton is.

kész csoda, hogy ép ésszel átvészeli a fizikai és lelki atrocitások cunamiját, az ál-emberrablásokat és valósakat, a gegpofonokat és a rendes szájbaveréseket, és miközben ő az élete legvadabb hullámvasútján utazik fel-le, nekünk sajnálnunk kellene, vagy legalább drukkolni neki, de sajnos nem megy, mert Harold az a fajta szerencsétlen, akit a néző a huszadik percben leír, és nem foglalkozik vele.

Értem én Oyelowo motivációját arra, hogy bebizonyítsa, tud ő vicces is lenni, és ha valaki akcióvígjátékhoz keres főszereplőt, akkor esetleg ő is bekerüljön a kalapba, de a Gringóból csak annyi jön át, hogy nagyon fülsértően tud sikoltozni, és a kétségbeesett nézést magasabb fokra fejlesztette, mint George Clooney a dögös fejbiccentést.

A cél, hogy egy abszurdba hajló fekete komédiából thrillerbe átmenő, majd ismét vicceskedő filmet készítsenek, az alkotók nemes szándéka volt, és értékelem is, hogy a Ronda ügy című klasszikus őrületének pár elemét felidézték a filmben, de sajnos a rendező Nash Edgerton (Joel tesója) és a két forgatókönyvíró (Anthony Tambakis és Matthew Stone) mintha nem egyeztettek volna a forgatás előtt, amitől a film egyenetlen lett. Iszonyú idegesítő, hogy amint a néző beleszokna egy tempóba, egyfajta történetmesélésbe, átrángatják egy totál másikba, de minden magyarázat és átmenet nékül

A drog, amiről szó van az elején, a film közepéig még egyszer elő nem kerül. Charlize Theron karaktere teljesen ramdom és tök indokolatlanul tolja túl az anti-pc-biciklit és rúg bele a mexikóiakba, a kövérekbe és a szegényekbe gyors egymásutánban. A semmiből előrángatott konfliktusok és az unalmas, sztereotípiák mentén összerakott karakterek, a Guy Ritchie-től és Tarantinótól nyúlt dialógok és jellemrajzok (a maffiózó egy szadista állat DE szereti a Beatlest, stb.) elcsépeltek és nem vezetnek sehová.

A színészek amit tudnak, kihoznak a dologból, ha nem lenne annyira tuskó és számító Edegerton, iszonyú gyökér de dögös Theron vagy viccesen tépelődő Sharlto Copley, a film soha nem került volna moziforgalmazásba. Sajnos a felvonultatott sztárok és a jó szándék ellenére is a Gringó az a fajta B-film lett, amihez képest bármilyen sokadik, nem-eredeti ötletből készült folytatás is érdekesebbnek tűnik.