Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, a Szellemek házában két dolog áll a középpontban:

Eredetileg a film Winchester címre hallgatott, az ultraspolierfób rajongók, akik plakátot sem néznek, előzetest meg pláne nem, tapsikolhattak is, hiszen ebből tényleg nem lehetett tudni, milyen horrorra ülnek be. Tán egy ismétlőpuska bosszút áll? Valaki beleköltözött a csőtárba? A pofára eséstől viszont semmi nem mentette meg őket sem.

Jó, annyira nem meglepő, hogy vannak szar filmek, de ennek volt egy olyan alapja, amire bármit lehetett volna építeni: egy ház, amit egy nyilvánvalóan eszét vesztett, vagy folyamatosan LSD-n, gombán, peyote-on, vagy ezek keverékén élő nyugdíjas néni évek szívós munkájával többemeletes labirintussá alakíttatott, hogy abban szellemeket ejtsen foglyul.

Mert - és most jó tanács jön arra az esetre, ha valaki a hajnalban egy nejlonöltönyös vállalkozót látna a folyosón elsuhanni - ha szellemet akarsz fogni, akkor bezárod egy szobába, azt 13 szeggel beszegeled, és készen is vagyunk. A szerepét, vagy inkább a világot is teljesen letojó Helen Mirren alakította nő ugyanis ezt teszi, szárnybővítés, szobaleválasztás, deszka szög, kalapács, és kész. 

Azért csinálja, mert Winchesternek hívják, és övé a fegyvergyár. Ez lelkileg nagyon odaveri, mert ő nem szereti a fegyvereket, ő görkorcsolyagyártásra állna át legszívesebben (mondom, bolond). Ez persze nem találkozik az igazgatótanács és a részvényesek elképzelésével a jövőről, mer hát egy puska minden háztartásban jól jön, de görkori nélkül viszont lehet létezni.

Keresnek hát egy pszichiátert, aki pont annyira drogfüggő és eladósodott (Jason Clarke), hogy megfelelő mennyiségű pénzért a nénit beszámíthatatlannak nyilvánítja, és akkor be lehet végre zárni, a gyár meg gyárthatja a fegyvereket tovább. A film tulajdonképpen az ő szemén át mutatja be a házban történő dolgokat, már ha azt, hogy

• megreccsen a padló
• a sötétben van valami
• a sarokban is van valami
• a tükörben is van valami

dolgoknak vagy eseményeknek lehet nevezni.

A pszichiáter úgy tolja magába a morfiumot mintha nem lenne holnap, és eleinte nem tudja eldönteni, hogy amit lát, az a cucc miatt van, vagy mert valóban vagy olyan, hogy a házban a Winchester-fegyverek áldozatai bolyonganak. Mondjuk ahhoz nem elég nagy épület, de hagyjuk is, mert minek akar a néző koherenciát, következetességet, nagy izgalmakat keresni, ha ez a forgatókönyvíró-rendezőket sem érdekelte? A nyomozás, vagy mi során aztán letisztul a kép, a szellemek nyugalomra vágynak (nahát), de nem lelnek (nahát), van egy, amelyik NAGYON nem lel, és ez most NAGYON kísért, de annyira, hogy még a háztulajdonos unokájába is beleköltözik, mert miért ne kerülne még egy sablonos toposz a filmbe ugye.

Bosszantó, hogy az egyik legfaszább időutazós  film, az Időhurok rendezői (Michael és Peter Spierig) nem tudták átugrani az igen alacsonyan levő akadályt, és még egy közepes horrorra sem telt tőlük. A Szellemek háza a szegény ember horrorfilmje, amiben minden pont olyan, mint hatszázhatvanhat másikban, a szellemek bútort tologatnak és a lehető legváratlanabb pillanatban ülnek bele a hintaszékbe, van, amikor átmennek a falon, máskor nem, foghatnak fegyvert, de csak néha, és ha megjelennek, akkor a hangvágó alájuk húzza az ijesztohegedu2.wav zenét. Nem tudom, hogy ki és mivel zsarolta meg Helen Mirrent, hogy aláírjon ehhez a rémséghez, de neki legyen mondva, hogy a filmet úgy elszabotálja, hogy nem is értem, hogy kerülhetett moziba. Egy olyan jelenete nincs, amit nem játszana szét, amiben ne lenne iszonyú maníros és mesterkélt, mintha szándékosan akarta volna tönkre tenni a filmet.

Jason Clarke, aki lassan Hollywood egyik második vonalas akcióhősévé alakul át, itt vörös szemmel és izzadó fejjel néz sokat maga elé, kicsit kiabál és nagyjából ennyi a dolga, ezt becsukott szemmel is hozza. Ráadásul a ház, ami elméletileg a nagy truváj a dologban, mert baszki, tényleg van ilyen épület Kaliforniában, az annyira bénán van megcsinálva, hogy a nézőt a harmincadik percre halálra idegesíti. Nem a dezorientáltságra gondolok, nyilvánvalóan szándékos, hogy a néző se tudja, éppen a ház melyik részében kódorognak a szereplők, hanem a gagyiságra. A béna CGI-re, a nagyon tré greenbox képekre, arra, hogy mire picit is a film hatása alá kerülne a néző, jön egy olyan kép, amitől egyből visszakerül a valóságba. És eleve, milyen horror az, amin megijedni sem lehet?