A Tűzgyűrű egy tökéletes film, és ha esetleg az előző félmondat miatt nem csuktad be ezt a cikket, akkor köszöntelek, barátom. Guillermo Del Toro gyermeki lelkű, papíron nevetséges, de a vásznon csodás filmje tényleg semmi másról nem szólt, mint hogy adottak az óriásrobotok, meg adottak az óriásszörnyek, aztán ezeknek addig kell pofozkodniuk, amíg az egyik ki nem dől.

Az alaphelyzethez hozzá lett csapva pár részlet innen-onnan (a Neon Genesis Evangelionból, a japán Godzillákból), néhány karakteres színész (Idris Elba, helló), és Del Toro szokásos fétise minden olyan dolog iránt, ami csápos, nyálkás, és taknyos, és tessék, megszületett a Tűzgyűrű, ami nagyjából annyira megosztó dolog itt, az Index szerkesztőségében is, mint egy doboz Marmite-tal megkent Oreo. Én imádtam, háromszor megnéztem moziban majdnem egymás után, aztán még otthon is párszor. A másodikat már nem fogom.

Annak ellenére, hogy én kőkemény lobbistája voltam annak, hogy minden lehetséges ember a világon nézze meg a Tűzgyűrűt, soha, egy percig sem gondoltam, hogy kíváncsi vagyok, mi történhet utána. A dimenziókaput, amiken a szörnyek özönlöttek, bezárták, az erre predesztinált hősök feláldozták magukat, a többiek meg győzedelmeskedtek, és feltehetőleg az óriásgyíkokat irányító földönkívüli agytrösztök meg letettek arról, hogy a Földdel cicózzanak. Hogy lehet ezt folytatni? Meg egyáltalán, minek?

És ennek a gondolatnak a szaga lengi be a Tűzgyűrű: Lázadás jó kétharmadát, amikor azt látjuk, hogy érdektelen figurák élik az érdektelen történetszálaikat egy érdektelen környezetben. A Lázadás sok évvel az eredeti háború után nyit, kaidzsuk nincsenek, de a nyomaik még igen. A városokat nagyjából már visszaépítette az emberiség, de több szigetország olyan, mint Puerto Rico jelenleg a való életben, nincs rend, nincsenek szabályok, az a menő, aki többet lop. Egy ilyen tolvaj Jake Pentacost (John Boyega), Idris Elba első filmbeli karakterének fia, aki azzal tengeti a napjait, hogy srirachára cserélget autókat, vagy üzemanyagot lop a robotroncsokból. Aztán egy ilyen menetnél találkozik a saját robotját bütykölő Amarával (Cailee Spaeny), és igazából itt abba is hagyom, mert ennek a filmnek annyira béndzsa a sztorija, hogy a ilyesmit a Csillagközi invázió 1997-ben kiparodizálta. Szép fiatal emberek küzdenek egy kicsit egymással, aztán a nagy gonosszal, közben megtanulják tisztelni a másikat, együttműködni, áldozatokat hozni.

A Tűzgyűrűben sosem az volt érdekes, hogy az emberek mit művelnek – kivéve, amikor Idris Elba a világ legszigorúbb tanárjaként szerelte le Charlie Hunnamot –, de amit a folytatás művel, az tényleg fárasztó. Arról nem is beszélve, hogy a régiek mellé (visszatérnek Charlie Day és Burn Gorman tudósai) érkezik egy szekérderéknyi új is, mint például a totálisan karizmamentes Scott Eastwooddal, vagy a kínai finanszírozást bebiztosító Dzsing Tian. Nem, a Tűzgyűrűben az a lényeg, hogy hatalmas robotok verekednek hatalmas űrgyíkokkal, és ezt a Lázadás nagyon-nagyon sokáig megvonja tőlünk. Majdnem a kétharmadáig, ami azért elég hosszú idő, hogy érdektelen, és idegölően szinkronizált fiatalemberekkel töltsük. (Akármi is a pacsi ellentéte, azt küldöm annak, aki szerint jó ötlet egy ilyen film magyar szinkronjába egy Wellhello-idézetet rakni.)

Ez még nem is a Lázadás legnagyobb baja. Hanem inkább az, hogy száz labdával próbál egyszerre zsonglőrködni. Egyszer ott van Jake karaktere, aki belső csatát vív azzal, hogy meg tud-e felelni apja emlékének. Ott van Amara, az utcákon élő lány, aki belső csatát vív azzal, hogy meg tud-e felelni a katonaság kötelékének. Van egy szerelmi háromszög, ami eskü, hogy azután esett le, hogy elkezdtem olvasgatni mások kritikáját a filmről. Van egy világuralomra törő kínai cég, ami drónokkal akarja megoldani a robotok szállítását, egy olyan korban, amikor nincs is igazán szükség a jaegerekre, hiszen már a kaidzsuk se járnak vissza. És valahogy minden egyes konfliktust lesöpör valami más, de legfőképp az, hogy a kaidzsuk, mint az élet a Jurassic Parkban, valahogy utat találnak maguknak.

Mert ha kibírjuk, akkor kapunk egy jó húsz perces, egyes elemeiben egészen lélegzetelállító akciójelenetet, ami megidézi az első gigantikus pofozkodásait, végre fényes nappal, és annyi hülye csavarral, hogy élvezet nézni. Csak addigra bírjuk ébren. Bírjuk ki az összes hülye poént, a sehova nem vezető konfliktusokat, a vállrándító színészi játékot, és végül is kapunk egy egyötödnyi jó Tűzgyűrű-filmet.