de szerencsére van néhány olyan trend is, amiért még lehet bizakodni az emberiség jövőjét illetően. Az egyik például, hogy egyre inkább elfogadott mentális betegségekről beszélni, Dwayne Johnson és Mariah Carey beszélhet nyíltan a depressziójáról és egyáltalán nem kell attól félniük, hogy megbélyegzik őket. Évekkel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna, ma már nem annyira jellemző, hogy betegeket azonosítják a betegségükkel.

Ebbe a trendbe illik az is, hogy az utóbbi időben több ifjúsági regény emelt be valamilyen betegséget és ezzel akár a halált is a történetébe. Ennek állatorvosi lova a Csillagainkban a hiba, ami óriási bevételt szerzett a mozikból és azóta próbálják meg másolni a sikerét a stúdiók, többnyire sikertelenül.

Első ránézésre az Éjjeli napfény is illik ebbe a vonalba: főszereplője Katie Price (Bella Thorne) egy xeroderma pigmentosum (a filmben leginkább csak XP-ként hivatkozott) nevű betegségben szenved: nem mehet a napfényre, mert sejtjeiben a DNS hibajavító rendszerei nem működnek. Ettől sajátos élete van, ahol az édesapja (Rob Riggle) a tanára és a legjobb barátja is egyben. Egy barátnője van, Morgan (Quinn Shephard), de egyébként betegsége miatt mindenből kimarad, amin egy átlagos tinédzser keresztül megy. Egyetlen mentsvára a zene, illetve ez köti halott édesanyjához is, akitől a zenei tehetséget örökölte. Főleg bezárva éli az életét és a mindennap az ablaka előtt elgördeszkázó Charlie-ról (Patrick Schwarzenegger) álmodozik. Egy szerencsés véletlen következtében találkoznak, innentől nem kell túl nagy fantázia innentől ahhoz, hogy kitaláljuk, hogyan alakul a film története.

A legnagyobb baja pedig pont az, hogy minden a lehető legkiszámíthatóbb módon történik és csukott szemmel is sejthető, hogy épp melyik kötelező romantikus filmes elem következik a történetben. Ezeket viszont úgy forgatták le,

Mikor Katie végre eljut olyan helyekre, ahova korábban nem, akkor egyáltalán nem úgy viselkedik, mint akinek tényleg sokkhatást jelent mindaz, ami egy házibuliban vagy egy koncerten történik. Első alkalommal egy házibuli még akkor is letaglózó tud lenni, ha egyébként az ember korábban járt már emberek között. De akkor ha az időd nagyrészét apukáddal a szobádban, vagy orvosi várókban és kórtermekben töltötted, akkor nem kellene ilyen természetesnek lennie a közegnek. Ez csak egyetlen példa, amitől művi lesz az Éjjeli napfény és ami méginkább hasonlóvá teszi, az egyébként hasonló témát feldolgozó Minden, mindenhez. 

Nehéz eldönteni, hogy melyik film bosszantja fel jobban a nézőt azzal, ami a végén történik, de az biztos, hogy az Éjjeli napfény esetében ez nem csak, hogy idegesítő, de veszélyes is, ugyanis a középpontba állított betegséget a saját szabályaik szerint alkalmazzák és nem úgy, ahogy az egyébként a valóságban megjelenik. Nyilván filmekben gyakran előfordul az ilyesmi, attól még veszélyes, még akkor is, ha egy tényleg különösen ritka betegségről van szó.

Ezek után még arról is lehet beszélni, hogy egyáltalán nem hiteles, ahogyan kialakul a párkapcsolat, hiába mutat nekünk több randit is a film, elképzelésünk sincs, hogy akkor ők most pontosan miért is vannak együtt, vagy mi bennük a közös, azonkívül, hogy nagyon tetszik neki a másik külseje. Ráadásul hiába énekel a filmben többször a főszereplő Bella Thorne,  nem tud tátogni, ami ezeket a jeleneteket is még tovább rombolja. 

Nehéz igazából a pozitívumokat megtalálni a filmben, bár az tény, hogy akik egy egyszerű, kipróbált történetet akarnak látni új színészekkel és egy percig sem gondolkodnak el a látottakon, azok valószínűleg tudnak egy jót sírni rajta. De ha ennél több a cél, akkor érdemes másik filmet keresni.