Két évvel ezelőtt mindenkit meglepett, hogy a hosszú évekig fiókban porosodó Deadpool-film nemcsak elkészült, hanem elképesztően szórakoztató is lett, sőt, a Fox másik 18 pluszos szuperhősfilmjével, a Logannel párban megmutatták, hogy mennyire szükség volt a szemléletváltásra. Pláne úgy, hogy az első film 60 milliós költségvetéséből egy világszerte közel 800 milliós sikerprodukciót sikerült csinálni. Ryan Reynolds a pokolból (Farkas: Kezdetek, Zöld lámpás) a mennybe jutott, a szuperhősfilmjeivel évek óta szenvedő Fox végre komoly sikert ért el, és hirtelen mindenki az egész műfajt kifordító Deadpoolból akart egy szeletet. Alig két évet kellett várni a folytatásra, és sajnos ennyi idő alatt minden elromlott.

A Deadpool 2 legalább annyira macerás menet volt, mint az első film. Az első évekig hánykolódott a filmes purgatóriumban, mire egy kiszivárgott demó és rengeteg rajongói könyörgés után Tim Miller rendező és Ryan Reynolds csak összehozta a filmet. A Deadpool több mint a gyártási költség tízszeresét hozta vissza, szóval a folytatás nem, csak az volt kérdés, hogy mikor érkezik meg a mozikba. Addig viszont kreatív nézetkülönbségek (mi más?) miatt kicsit elmérgesedett a viszony a produceri és kreatív feladatokat is ellátó Reynolds és Miller között, végül a stúdió előbbit marasztalta, utóbbi pedig vigasztalódhat majd a Terminátor-reboot rendezői székében.

Állítólag a probléma az volt, hogy amíg Miller folytatta volna a stilizált, sajátos hangulatot és stílust, addig Reynolds tahó, alpári humorú vígjátékot akart. Ráadásul Miller ragaszkodott Kyle Chandlerhez (A régi város, Friday Night Lights, Az Argo-akció), miközben Reynolds Josh Brolint akarta Kábel szerepére. Ide-oda mozgatták a bemutató dátumát, és több újraforgatást is elrendeltek, mert állítólag a tesztközönségnél nem feküdt annyira a folytatás. Emiatt kicsit aggasztó volt, mi lesz a Deadpoollal, még ha a Miller helyét átvevő David Leitch azért már bizonyított a John Wickkel és az Atomszőkével.

Túl sok érzelem

Elég nehéz spoilerek nélkül beszélni a filmről, ezért most arra kérem az olvasót, hogy szimplán csak higgyen nekem. Történik valami, ami miatt Deadpool elképesztően maga alá kerül, meg akarja ölni magát, de hát ugyebár halhatatlan (vagy mi), szóval ez nem olyan könnyű. Ez még így állati vicces is lehetne, a képregényekben nem is egyszer hozták fel humorforrásként, hogy Deadpool bárhogyan is akarja, nem tudja megölni magát. A probléma csak az, hogy amíg a dráma az első filmben pusztán történeti szükségesség volt, amin aztán ugyanúgy lehet nevetni, itt valamiért a készítők halálosan komolyan gondolták, hogy megmutatják Deadpool érzelmes, okos, bölcs, emberi oldalát, egy olyan emberét, aki levágott végtagok között nem viccből kezd el hatalmas Oravecz Nóra-monológba, hanem tényleg megpróbálja közhelyekkel értelmezni az aktuális helyzetet. Olyan öt-hat részt számoltam össze, ahol konkrétan üvölteni akartam, mert nem hittem el, hogy a sok béna közhely után nem lök oda valami popkult utalást vagy fingós viccet.

Remélem, ettől egy érzéketlen állatnak tűnök, mert annak is szeretnék tűnni. Ugyanis a Deadpoolban éppen az a lényeg, hogy nem ismer sem Istent, sem embert, ugyanúgy mer feketékkel kapcsolatos poénokkal jönni, mint ahogy azon viccelődni, hogyan lesz a börtön kedvenc ribanca egy 14 éves kissrác. Ezt a személyiséget el tudom fogadni egy olyan embertől, akinek a romantika csak vicc, akinek az érzelmek puszta átmeneti állapotok, akinek minden rossz helyzetre van egy jó poénja. Most viszont Deadpool full komolyan érzelmeskedik végig egy filmet, és ezzel nem is lenne baj, ha legalább illene oda. De nem illik, konkrétan a szombat délelőtti családi kalandfilmek szintjét súrolja az a totális súlytalanság, ami a dráma részét érinti a filmnek.

És ebben az a legrosszabb, hogy egyébként létezik az érzelmes, komor, magába forduló Deadpool karaktere, elég akár a Rick Remender-féle Uncanny X-Force-ra gondolni, vagy arra, hogyan lettek barátok az ifjú Apokalipszissel. Ezek a Deadpool-képregények tartalmának 1 százalékát sem adják ki, éppen ezért annyira megható és mellbevágó, amikor a mindenből viccet csináló, egyébként főállásban embereket gyilkoló szociopatából egyszer-egyszer előbújik az érzelem. Itt viszont az egész film felütése egy érzelmi tragédiára épül, és egész egyszerűen hiteltelen az egész, mert Deadpool még nincs annyi ideje a mozinézőkkel, hogy igazán ismerni akarják az érzelmeit.

Túl sok béna poén

Őszintén szólva nálam a súlytalan érzelmi tét és dráma rontotta el leginkább a Deadpool-élményt, de erre azért az első filmhez képest jóval gyengébb humor is rásegített. Röhögtem majdnem üvöltve? Igen, hogyne, legalább négy-öt alkalommal. Könnyezve röhögtem nonstop az első film bemutatóján? Igen. És mi a különbség? Hogy amíg az első filmet többszöri nézés után is szétröhögöm, addig a másodiknál olyan szomorú üresjáratok, rosszul fordított viccek és erőltetett kikacsintások, popkult utalások vannak, hogy ha akartam volna, se tudtam volna nem észrevenni, mennyire kussol a mozi vetítés alatt. Ami frissnek, vagánynak, kellemesen alpárinak hatott két évvel ezelőtt, az most fáradt és rosszul időzített a filmben, még ha fontos is hozzátenni, hogy a botrányosan rossz magyar fordítás miatt garantáltan lecsúszhattam pár értékesebb viccről.

Egyáltalán nem baj, hogy sok az altesti humor, de itt átestek a ló túlsó oldalára vele. Ahelyett, hogy például a zeneválasztásra figyeltek volna, ami az egyik fő humorforrása volt az előző filmnek. Konkrétan kínos volt, hogy a film végén a nagyon megható jelenet alatt az A-hától a Take On Me balladisztikus feldolgozása szólt, mert hiába próbáltak utalni arra a készítők, hogy oké, érzelmek, könnyek meg hasonlók, de azért csak beraktuk az A-hát alá, haha. És egy csomó jelenetnél szimplán aktuálisan menő zenék szóltak, mint a Run The Jewels vagy Lil Pump. Ahhoz képest, hogy a reklámkampányban még Celine Diont is előhúzták, ez azért elég elszomorító.

Oké, a Deadpool és Kábel, illetve a Deadpool és Domino közti jelenetek abszolút működtek végig, viszont az ócska szovjet sztereotípia szintjére lezüllesztett Kolosszus, a lázadó korszakát élő Teenage Warhead vagy éppen a film központi szereplőjének számító kövér kisfiú annyira, de annyira ritkán tudott vicces lenni, mintha nem is ugyanazok írták volna a poénokat, mint az első részben. 

Túl sok karakter

Jó, ez a kritika is lassan túl sok karakter, de legalább ennyire érzem túlzásnak a szereplők számát. Deadpool csaja, T. J. Miller karaktere, Deadpool vak lakótársa, pár X-Men és a taxisofőr mellé konkrétan érkezett még – és ez a trailerekből kiderült már –egy csapatnyi B-listás szuperhős és szupergonosz, egy Josh Brolin, egy duci kisfiú és egy japán lány, akinek Deadpool szeret nagyokat köszönni. Túl sok ahhoz képest, hogy a film egyszerre akarja bemutatni Deadpool érzelmes oldalát, felépíteni egy tragikus főhőst (duci kisfiú), bemutatni egy másik tragikus hőst (Kábel), bemutatni egy új akciócsoport megalakulását, be-behozni az X-Men-vonalat és még valamiféle morális tanulságot is levonni, mert hát miért ne?

 T. J. Miller lehangolóan gyenge, a poénjai nagy része nem működik, teljesen felesleges a jelenléte. A trailerekből ellőtt új hősöktől se várjunk sokat, ahogy az X-Meneknek sincs nagyon értelmük a namedroppingon túl. De muszáj volt mindenkinek adni pár perc csillogást, ezért kicsit olyan a film, mint az Avengers 3, csak itt tényleg tök őszintén nem érdekel, hogy ezek az emberek miről beszélnek, úgyis Deadpool a legviccesebb. Óriási szerencse, hogy az Avengersben egyébként a főgonoszt játszó Josh Brolin szinte tökéletes Kábel, és őszintén szólva még keveselltem is a kettőjük közti párbeszédek mennyiségét ahhoz képest, hogy mondjuk T. J. Millerrel mennyi borzalmas pillanatot kellett átélni.

Reynolds nyilván tökéletes Deadpool, és Kábel mellett jó látni, hogy a Dominóval is remek párost alkotnak. Ebből ugye volt egy kis balhé, hogy a nyávogó alt-rightosok kikérték maguknak, amiért egy fehér-fekete karaktert fekete-fehérre cseréltek, de Zazie Beetz a hülye neve ellenére egyszerre volt tök cuki és halál menő, szóval ha ebből a jövőben tényleg X-Force lesz, akkor részemről jöhet, ha Brolin és Beetz marad Reynolds mellett. Csak legyen már könyörgöm kreatív a harc, mert ahhoz képest, hogy az első Deadpool karambolozós nyitó jelentére máig emlékszem, addig a Deadpool 2-ből annyi maradt meg, hogy Josh Brolin mekkora istencsászár még mindig.

Túl sok Marvel

Tényleg elég nehéz spoilerek nélkül valahogy körbeírni, hogy miért tűnik súlytalannak a film. Azt tudjuk, hogy a Disney nagy bevásárlásával az X-Men és a Fantasztikus négyes mellett Deadpool is visszakerülhet a Marvelhez, és minden jel arra mutat (a New Mutants bemutatójának eltolása, a Gambit-szólófilm leállítása), hogy a Foxnál nem akarnak nagyon a jövőbe nézni, mert minek, úgyis megy minden vissza a Disney-hez. Ezt a kis háttérinfót ismerve az egész film valahogy csak úgy lebeg a semmiben, ráadásul a stáblista utáni jelenettel azt is elintézték, hogy

A Deadpoolban komoly potenciál van, de a Fox ismét bebizonyította, hogy ha esetleg véletlenül sikerül belenyúlniuk a tutiba, akkor a folytatást már garantáltan elcseszik. Az első filmen érezni a karakter szeretetét, azt, hogy tökéletesen tudták a készítők, miért annyira állati népszerű a képregényrajongók körében, és hogyan érdemes ezt vászonra átültetni. A Deadpool 2-nél viszont csak annyit csináltak, hogy megnézték, mit akarnak a rajongók (Kábel! Dominó! X-Force! X-Men!), mi működött a tesztközönségnél (nem PC viccek, látványos erőszak, popkult kikacsintások), és valahogy ebből összegyúrtak kétórányi akcióvígjátékot. Mondhatni tisztességes iparosmunkára cserélték Tim Miller és Ryan Reynolds évekig fejlesztgetett filmötletét. És ez nagyon-nagyon látszik, hiába nehéz bevallani.

Mert tényleg nehéz bevallani. Az első filmre 10-ből 9 pontot adtam, ami azért elég magas szám, de sokadik újranézés után is vállalom, hogy az elmúlt húsz évben kevés filmen röhögtem ennyit. Nyilván túlzás a 9 egy korhatáros szuperhős-vígjátékra, amiben tényleg minden érzékeny témából viccet csinálnak, de szándékosan magasabb pontszámot adtam, amiért ez a film 2016-ban egyáltalán megjelenhetett, méghozzá ilyen remek minőségben. Most meg azt érzem, hogy 2018-ban nem jelenhet meg egy olyan Deadpool-film, ami a karakterből úgy akar többdimenziós személyiséget csinálni, hogy minden sajátosságát mértani pontossággal írták bele a filmbe, hogy akkor ide jön majd egy Star Wars-poén, oda egy baszós vicc, meg majd mindenképp legyen lassított jelenet egy '90-es évekbeli popballadára. És közben meg legyen drámai, érzelmes, de úgy, hogy közben csináljon viccet a drámából és az érzelmekből. Egész egyszerűen nem működik, totál olyan a film, mint amikor a nagy Marvel-univerzum előtt a stúdiók csak annyit tudtak, hogy ezek a szuperhősizék tök népszerűek, valaki csináljon már ezekből filmeket. Ezért van annyi nagyon ótvar szuperhősfilm 2008 előttről, mert Hollywoodban csak az elmúlt tíz évben kezdtek megjelenni azok az arcok, akik tényleg ismerik, szeretik, értik ezeket a karaktereket. 

Ezek miatt – habár azért sokszor nevettem – sokkal jobban elkeseredtem, mintha szimplán csak egy rossz filmről lenne szó. A Deadpool 2 nem rossz, sőt, még szórakoztató is, de sehol sincs a hatása ahhoz képest, amit két évvel okozott a mainstream filmek világában. És félek, hogy ha ez sikeres lesz, akkor a Deadpool lesz majd a szuperhősfilmek Horrorra akadvája, ami filmről filmre egyre kellemetlenebb, de még mindig vesznek rá jegyet, mert olyanokból csinál viccet, amit ért és ismer a néző. Nagy kár lenne Deadpoolt lezülleszteni ide, de talán majd a Marvel és Kevin Feige gatyába rázza ezt is. Addig viszont óriási szigorral csak 4-est érdemel a film, mert lehetne ez ötös is, de egy éltanulótól ez kevés. Ettől még egyszer bőven nézhető, és még így is szórakoztatóbb, mint a kortárs vígjátékok nagy része, de sajnos akkor is csalódás az egész.