Jó régen volt az utolsó ilyen cikkünk, de nem azért, mert lazsáltunk, hanem mert tényleg egyre több izgalmas film kerül a magyar mozikba. Például a tavaly év végi Oscar-jelöltek dömpingjéből csak egy darab film nem jutott el hozzánk, miközben olyan kritikailag elismert filmek érnek mozibemutatót Magyarországon, mint a Sosem voltál itt, vagy az Örökség. És ez tényleg nagy szó, hogy a forgalmazók bevállalják azt is, hogy kevesebb ember nézi meg, de a lehetőség bárki előtt nyitva áll.

A folyamat pedig nem áll le, érkezni fog nemsokára a Kaliforniai rémálom (azaz a Cannes-ban bemutatott Under The Silver Lake), a BlackKklansman (a szintén Cannes-ban díjazott új Spike Lee-film), és A ház, amit Jack épített (Lars Von Trier botrányfilmje, szintén Cannes-ból lehet ismerni).

De a forgalmazók fényezése helyett inkább álljon itt pár film, ami mégsem került magyar mozikba, és ezért mindenféle alternatív útvonalon kell beszereznünk:

Lean On Pete

Andrew Haigh lassan az egyik legérdekesebb brit rendező lett mára, már a meleg egyéjszakás kalandról szóló Weekend is megérte a pénzét, de azóta megríkatott minden erre hajlamos nézőt a 45 évvel, majd most még egyszer nekifutott a cikk első lóközpontú filmjével, a Lean On Pete-tel. Ami egyébként egy filmbeli ló neve, amit a gazdája a vágóhídra küldene, de a gazda fia inkább megmentene, úgyhogy elindul az amerikai vadregényes tájban vele, hogy találjon neki egy új otthont. Nekem már ezt a rövid szinopszist elolvasni is kész érzelmi hullámvasút volt, Haigh képességeit ismerve meg tényleg bőgés lesz a vége, de a kritikusok imádták, ha valakinek az ilyesféle statisztikák jelentenek valamit, a Lean On Pete éppen 92 százalékon áll.

Mom And Dad

Mekkora kréziség sül ki abból, ha összeeresztjük a karrierjének egészen bizarr fázisában tartó Nicolas Cage-et, és a Crank 1-2. rendezőit? Hát, ez egyszer már megtörtént, abból lett a Szellemlovas című obskurus szuperhősfilm második része, amire szerintem nem sokan emlékeznek: ez volt az a film, ami úgy tudott unalmas lenni, hogy Cage egyszer egy lángoló exkavátorral, lángoló koponyafejjel a vállain harcol a gonoszok ellen. De a második találkozásukra biztos emlékezni fog, aki megnézi a Mom And Dadet, mert az a fajta csodálatos őrület lengi körül, ami ritkán szokott eljutni bármilyen ország mozijába. Nicolas Cage és Selma Blair játsszák azokat az átlagos szülőket, akiket valami ismeretlen járvány, vírus, vagy kattanás arra kényszerít, hogy minél hatékonyabban gyilkolják meg a gyerekeiket. Mármint nem csak velük történik ez, hanem az amerikai kisváros minden egyes apukájával és anyukájával. Az eredmény olyan, mint egy zombifilm és az 1976-os spanyol horror, a Ki képes megölni egy gyereket? kicsavart változata, amiben Cage végre felnő ahhoz a feladathoz, hogy ő a legőrültebb mainstream színész Amerikában, és tényleg azt a karaktert hozza, amit mindenki szeret vele azonosítani. Csak itt éppen a kisgyerekeit akarja kivégezni.

Only The Brave

Vicces úgy megítélni egy filmet, hogy csak a száraz tényeket vesszük sorba: az Only The Brave főszereplői Josh Brolin és Miles Teller. A női főszereplőket Andie McDowell alakítja. Hős tűzoltókról szól. Rendezte Joseph Kosinski, akinek a Tron-folytatást és a Feledést köszönhetjük, két olyan filmet, ami okosnak nem volt okos, de legalább kinézett valahogy. És ismétlem: hős, magukat feláldozó tűzoltókról szól. Én azt gondolnám, hogy ilyesmire tódulnak a nézők az Egyesült Államokban, de a nagy túrót tódultak rá, csendesen eltűnt a mozikban, hiába szerepelt az előzetesében egy lángoló medve is. Kérdés persze, hogy Magyarországon hányan mentek volna el rá, de ezt már sosem fogjuk megtudni.

Professor Marston And The Wonder Women

Nem hasított annyira durván Magyarországon a Wonder Woman című szuperhősfilm 2017-ben, mint amennyire az Egyesült Államokban, de lehet, hogy így is megérdemelte volna valamilyen formában kísérőfilmnek az életrajzi drámát, ami a karakter kitalálásáról szól. Vagyis arról a William Marston professzorról, aki ezzel a képregényfigurával összegyúrta a saját kötözős fantáziáit, a szabad szerelem iránti elkötelezettségét, illetve a szeretet fontosságát, és ezzel a képregényiparban valami egyedülállót alkotott, még ha a kor nem is tekintett rá annyira jó szemmel. Marston ugyanis (a film szerint) egy hármas kapcsolatban élt feleségével és egykori diákjával, amit nem különösebben nézett jó szemmel a világháború utáni Amerikai karót nyelt társadalma. Igen, a Professor Marston egy életrajzi film, de egy érdekes életről, és még ha a legtöbb részét ki is találták, akkor is működik az üzenete, és a valóságon alapuló részletei pedig még vadabbak lesznek. Szerintetek miért van annyi lasszózás meg gúzsba kötés a Wonder Womanban? A Professor Marston megválaszolja. Az csak adalék, hogy a blockbusterekben rendszeres mellékszerepekben feltűnő Luke Evans nagyon jó benne.

Terminal

Mostanában kicsit leszoktam az előzetesek nézéséről, szóval el nem tudok képzelni, hogy milyen lehet a Terminal, ami nem azonos a Spielberg-filmmel, amiben Tom Hanks egy reptéren reked, hanem egy sorozatgyilkosos (?) thriller Margot Robbie-val a főszerepben. Mellette pedig ott van még Simon Pegg és Mike Myers is. Mintha ez nem lenne elég érdekes önmagában, a filmet Magyarországon forgatták két évvel ezelőtt, akkor készítettünk is interjút a még Suicide Squad, és Én, Tonya előtt álló Robbie-val (ez nem olyan régen meg is jelent). A Terminalt a kritika egyöntetően valami furcsa katyvasznak írta le, amiben a neonfényeknek több a szerepe, mint bármilyen más kompetens rendezői döntésnek, de ez ne tántorítson el senkit attól, hogy megnézze, hogyan pompázik Budapest egy olyan filmben, amiben nem egy gigantikus sztár játszik, hanem csak valaki, aki nemsokára az lesz.

The Disaster Artist

Az egyetlen komolyan Oscar-jelölt film, ami nem jutott el hozzánk moziba. Megpróbálom röviden összefoglalni, hogy miről szól: a 2000-es évek közepén megjelent az Egyesült Államokban a The Room című film, ami hosszú, kitartó rajongói munkával hatalmas kultusznak örvendett már pár év múlva, mint a világ egyik, ha nem a legrosszabb filmje. Az értelmetlen, inkoherens, borzasztó színészi játékkal és nulla tehetséggel készített film rendezője, írója, és főszereplője egy Tommy Wiseau nevű, furcsa akcentussal, és még furcsább, hosszú festett hajjal rendelkező figura volt. Wiseau semmit nem volt hajlandó megosztani a saját múltjáról és történetéről, ezért nagyon hamar sikerült legendákat építeni köré. Ezt a legendát próbálta egyszerre lerombolni és építeni a Disaster Artist című könyv, amit a film másik főszereplője (Greg Sestero) írt egy újságíróval karöltve (Tom Bissell), a Room készítéséről, Wiseau figurájáról, és a két férfi barátságáról. A könyv egyrészt nagyon szórakoztató, másrészt pedig egészen nyomasztó és sötét oldala is van, és elég erősen ki van benne domborítva az a fura ellentmondás, hogy Amerikában bármit megtehetsz, ha rengeteg pénzed van – az egy dolog, hogy szarul is bánhatsz emberekkel, de még a világ legrosszabb filmjét is megrendezheted.

Ezt a könyvet dolgozta át, rendezte meg, és játszotta el Wiseau szerepében James Franco, akinek egy kicsit meg lehet bocsájtani a eddigi, borzasztó rendezői karrierjét, mert a Disaster Artist szórakoztató lett, csak pont azokat a részleteket hagyja ki vagy mismásolja el, ami miatt az igaz történet érdekes lett. Ráadásul akármennyire is vicces, hogy a főszerepet Franco játssza sminkben és parókában, Sesterót pedig a testvére, Dave Franco egy álszakállban, nagyon nehéz őket komolyan venni, és inkább emlékeztetnek egy Saturday Night Live-karakterre mindketten, mint hús-vér emberekre. És a film is inkább szkeccsek sorozata, mint egy egész, összefüggő történet, ami a hátteret – és főleg az eredeti filmet – ismerve kicsit csalódást keltő. De még mindig jobb, mint bármelyik másik James Franco-rendezte filmet nézni!

Thoroughbreds

Egy fiatal lány (Olivia Cooke) megérkezik egy hatalmas kúriába, ahol fogadja őt a látszólag barátnője (Anya Taylor-Joy), hogy magánórákat tartson neki. A felszínes beszélgetés aztán mindenféle titkot a felszínre hoz. Egyikőjük bevallja a másiknak, hogy nem érez érzelmeket. A másik azt, hogy gyűlöli őt. Aztán a végén megölelik egymást. Így kezdődik a Thoroughbreds, a drámaíró Cory Finley bemutatkozó filmje, ami egy olyan thriller, amiben a lehető legkevesebb dolog történik, mégis képes feszültségben tartani a nézőt. Melyik szereplő mond igazat? Ki játssza meg magát? És ki a főnök, amikor felmerül, hogy tegyék el valahogy láb alól az egyikőjük nevelőapját? És mi történt valójában akkor, amikor az egyik lány megölte az egyik szeretett lovát? Finley filmje gazdagok és gyengék viszonyáról szól, két remek alakítással, és rideg, hideg hangulattal, amibe mondjuk bele lehet fáradni a meglepő fináléig, de az egyik legérdekesebb bemutatkozás volt idén.

Unsane

Korunk egyik legjobb amerikai rendezője, Steven Soderbergh telefonnal forgatott egy '90-es évekre hajazó thrillert a korrupt egészségügyi rendszerről, és a kiszolgáltatott, egyedülálló nőkről a The Crown főszereplőjével? Hát ki nem szeretné ezt látni? Remélem, hogy aki ezt olvassa az igen, és én is nagyon melegen tudom ajánlani az Unsane-t, amit még a berlini filmfesztiválon vetítettek először, de azóta egy picit eltűnt a radarról. Kár, mert habár nem annyira bravúros, mint mondjuk A sebész című sorozata, vagy a maga módján zseniális Logan Lucky, az Unsane egy tökéletes stílusgyakorlat egy mestertől. És az iPhone sem fog zavarni senkit: az akarata ellenére kórházban tartott, és ott lassan az eszét elvesztő nőről szóló sztorihoz pont ez a megoldás illik.

Wonderstruck

Todd Haynes (Távol a mennyországtól, Carol) szereti a szép, tapinthatóan érzéki dolgokat, amiktől az embernek automatikusan beugranak érzelmek, és emlékek, úgyhogy először én sem értettem, hogy miért akar gyerekfilmet rendezni. Aztán a Wonderstruckot látva a 2017-es cannes-i filmfesztiválon már értettem: mert így is meg tudja oldani, hogy a filmje a régi tárgyak szeretetéről szóljon. A két síkon játszódó történetben egy hetvenes években megsüketülő kisfiú, és egy harmincas években élő, siket lány (Millicent Simmons a Hang nélkülből) párhuzamos kalandjait nézhetjük végig, ahogy elindulnak a nagyváros forgatagába, hogy a cselekményük aztán egy hatalmas giccsparádéban csúcsosodjon ki. A giccs elég jó hívószó, nekem már sok volt az, ahogy Haynes csak pakolja a mázt a saját sztorijára, de az is igaz, hogy a Wonderstruck valóban egy gyerekfilm. És inkább ilyeneket nézzenek a gyerekek, mint a századik borzasztóan animált beszélő állatos mesét.

Wrinkle In Time

Ennek a filmnek is milyen kőkemény volt előzetesen a sajtója. Ava DuVernay (Selma) lett az első rendezőnő, aki 100 millió dolláros költségvetés feletti filmet készíthet. Szerepel benne Oprah Winfrey. Egy – Amerikában – híres gyerekkönyvből készül. Chris Pine is benne van, akit éppen a Wonder Woman másik főszereplőjeként nagyon bírt a világ. És mit bírt még Pine-nál is jobban a világ? A Fekete párducot, amit nem sokkal DuVernay filmje előtt mutattak be. Úgy állt a helyzet, hogy tényleg teret nyerhetnek fekete alkotók is Hollywoodban, nemcsak művészfilmekkel (lásd Moonlight), hanem személyes kézjegyeket tartalmazó blockbusterekkel. Még magyar forgalmazója is volt, jött volna ide is Időcsavar néven. Aztán megbukott. Hogy miért, vagy hogyan, azt valójában senki sem tudja (ilyenkor az elégtelen magyarázat, hogy egy film nem túl jó), és DuVernay filmje megannyi előzetes hír után egyszerűen nyom nélkül eltűnt. Kár, mert az Időcsavar egy színpompás, bizarr mese, ami egyrészt tele van jobbnál jobb színészekkel (Reese Witherspoon, Gugu Mbatha-Raw), másrészt meg egy nagy, ambiciózus furcsaság, amiből sosem elég.