Sebastián Lelio szerezte meg hazája, Chile első Oscar-díját az Egy fantasztikus nő című filmjével, igaz, a bravúrra sajnos pont abban az évben került sor, amikor a magyar Testről és lélekről is jelölt volt a díjra. A film máshogyan is történelmet írt: a férfitestben született főszereplőnő, Daniela Vega volt az első transznemű színész, aki az Oscar-gála színpadán állhatott.

Az Egy fantasztikus nő a transznemű énekesnőről, Marináról szól, és arról, mennyi ellenségességgel kell megküzdenie szerelme, az idősebb férfi, Orlando családja irányából. Lebuzizzák, szörnynek nevezik, és azt gondolják, Orlando is valami vén perverz vagy legalábbis bolond lett, hogy beleszeretett Marinába. A nő viszont kiáll magáért, és nem engedi, hogy a gyűlölködés lenyomja őt.

A rendező, Sebastián Lelio Argentínában született 1974-ben, de kétéves kora Chilében él. Már első nagyjátékfilmje, A szent család is több mint száz filmfesztiválra eljutott, második filmjének már Cannes-ban volt a bemutatója, hazájában már jóval az Egy fantasztikus nő előtt is ünnepelt rendezőnek számított. Olyannyira, hogy már 2017-ben felkérték Hollywoodból, rendezze meg újra Gloria című filmjét Amerikában, ezúttal Julianne Moore-ral és John Turturróval a főszerepekben. Filmjei mindig fontos, akár tabudöntögető témákról szólnak: családi értékekről, nem működő családokról, bűnről, az idős nők szerelmi életéről. Az Egy fantasztikus nő után bemutatott filmje, A rabbi meg a lánya egy leszbikus, ortodox zsidó közegben felnőtt nőről szól, Rachel Weisszel és Rachel McAdamsszel a főszerepben – a filmet Magyarországon a Titanic Filmfesztiválon lehetett látni.

És bár egy évig úgy tűnt, hogy Lelio egyetlen filmje sem kerül magyar forgalmazásba, egy új forgalmazó végül mégis behozta az Egy fantasztikus nőt, amely június 7. óta látható a magyar mozikban is. Ennek kapcsán tudtunk a filmről, a transzneműség kérdéséről és Enyedi Ildikóról beszélni a rendezővel telefonon.

Az Egy fantasztikus nőben szinte mindenki azonnal ellenségesen fordul a főszereplő, a transznemű Marina felé. Ön mit gondol, miért van az, hogy az emberek általában ilyen hozzáállással közelítik meg a másságot?

A chilei társadalom nagyon konzervatív: egy dolog azt mondani magunkról, hogy igenis nyitottan gondolkodunk, de a kérdés az, mit teszünk akkor, ha az adott probléma tényleg bekopog az ajtónkon. Ez mutatja meg igazán, hol is vannak a határaink. A film fő kérdése, hogy vajon mi van Marinában, ami annyira megijeszti az embereket. Úgy gondolom, az, hogy benne kétféle energia is jelen van: ő egy nő, akiben ugyanakkor egy bizonyos szintű férfiasság is lakozik. Ezt pedig, úgy tűnik, egyes emberek veszélyesnek érzik. A kérdés csak az: mégis miért? Miért nem lehetnek olyanok vele, mint a kutya a filmben, akinek csak annyi számít, hogy egy emberről van szó?

A filmben minden mellékszereplő megpróbálja valahogyan meghatározni, hogy micsoda is Marina, amint találkoznak vele, de ezek a definíciók és jellemzések valójában soha nem Marináról, hanem csak saját magukról árulkodnak. Marina viszont továbbra is egy enigma, egy rejtély marad számukra. Ő pedig a film végén csak belenéz a kamerába, és megkérdezi: „Te mit látsz? Te mit vetítesz ki rám?” És remélhetőleg a néző végül szintén felteheti magának azt a kérdést, ugyan miért olyan ingerült mindenki, ha Marinával van? Miért nem tudják egyszerűen csak elfogadni? Hiszen az ő életéről van szó, nem a sajátjukról.

A filmben sok szó esik arról, „normális” dolog-e, ha valaki férfi testben élve nőnek érzi magát. Ön mit gondol, lehet különösnek nevezni a transzneműséget?

Azt hiszem, meg kell értenünk, hogy ez teljesen normális, és nincs benne semmi különös.

A film címének – Egy fantasztikus nő –, mindig is úgy éreztem, kettős jelentése van. A fantasztikus jelent egyszerűen különlegesen jót is, de azt is, hogy valami csak a fantázia szüleménye, kitaláció, nem is létezik. A nézőknek van elég idejük eldönteni, szerintük melyik jelentés érvényes Marinára: fantáziaszülemény, vagy valami különleges.

Könnyen megtalálta azt a színésznőt, aki képes eljátszani ezt a szerepet?

Eleinte csak olyan valakit kerestem, akivel érintettként beszélni tudnék a film témájáról: Daniela először csak barátként vett részt a projektben, amikor még nem is gondolkodtam azon, ki játssza majd a főszerepet. Aztán a beszélgetések révén a forgatókönyv magába szippantott egy csomó mindent Daniela életéből is, és mire az első vázlat elkészült, már tudtam, hogy neki kell játszania Marinát. De ő még nem tudott erről a tervemről, és mire közöltem volna vele, kiderült, hogy ő is azt szerette volna, ha ő játszhatja el a szerepet. Ennyire organikusan alakult ki az egész.

Az mindig egyértelmű volt az ön számára, hogy a főszerepet valóban egy transznemű színésznek kell eljátszania?

Nem, de mégis a lehető legtermészetesebb módon, teljesen ösztönösen alakult így. A döntés nagyon hamar megszületett, még mielőtt bármit is leírtunk volna. Nem is tudtam volna egy ilyen filmet megírni úgy, hogy nem tudom, ki lesz a főszereplője, bár eleinte magam sem tudtam, mennyire meghatározza majd ez az egészet. Daniela Vega egészen új dimenziót tudott adni a filmnek. Marina és Daniela ugyanannak az éremnek a két oldala: folyamatosan változik, egymásba folyik a szerep és a színésznő. Próbáltam ezt elkapni és megörökíteni a film számára.

Miközben a transzneműek életéről gyűjtött anyagot, mi volt az a felismerése, amit a leginkább meglepőnek tartott?

Az, hogy mennyi erő szorult a Danielához hasonló nőkbe, amellyel képesek felrúgni az összes prekoncepciót, ami az életüket övezi. De rengeteget tanultam én is arról, hogyan is működik a társadalom, hol vannak az identitásunk határai, vagy mit tud jelenteni a szeretet.

Egyre több szó esik a filmiparban a színésznők helyzetéről, a nők kevesebb fizetéséről, a kisebb filmes jelenlétről, a nőknek adott aránytalanul kevés díjról és így tovább. De mi a helyzet a transznemű színészekkel? Ők milyen esélyekkel indulnak a pályán?

Az, hogy Daniela Vegát választottam a főszerepre, nem társadalmi indíttatású, hanem ösztönös döntés volt, és filmes, esztétikai szempontból is úgy gondoltam, ez a helyes döntés. Azt éreztem volna valamiféle aberrációnak, ha az ellenkező módon döntöttem volna. Még azt sem akartam mondani ezzel, hogy egy transznemű szereplőt csakis transznemű színésznek lenne szabad eljátszania – csak épp ebben a filmben ez volt a helyes döntés. Persze nem mondom, hogy ne lenne igazság abban, ha valaki állásfoglalásként értelmezné Daniela castingolását, mert tény, hogy állásfoglalásnak is szántam. De a legfontosabb ebben a gesztusban a szabadság: ha azt mondanám, hogy egy transznemű szerepet csak egy transznemű színész játszhat el, azzal megtagadnám a kedves barátomként és művészként is nagyra becsült Daniela jogát arra, hogy cisznemű (a születési nemével azonosuló, nem transznemű – K. B.) szerepeket játsszon el, akár férfiakat, akár nőket. Pedig a művészi szabadság alapvető fontosságú: bárki eljátszhat bárkit.

Számomra az a lényeg, hogy tágítsam a művészi kifejezés határait, nem pedig az, hogy szűkítsem ezeket. Nehéz válaszolni arra, milyenek egy transznemű színész vagy színésznő esélyei, de remélem, ahogy egyre összetettebbé és sokszínűbbé válik a témák megjelenítése a filmekben, úgy nyílik egyre több lehetőség a transznemű színészeknek is arra, hogy több és több módon fejezhessék ki önmagukat.

Miért éppen a transzneműségről akart filmet forgatni?

Még jóval azelőtt kezdtem a témával foglalkozni, hogy a transzneműek láthatósága világszerte népszerű témává vált volna. (Egy michigani transznemű aktivista 2009-ben hozta létre a Transznemű Láthatóság Napját, minden év március 31-ére, hogy felhívja a figyelmet a transz közösségre, és támogatásra buzdítsa a társadalmat. A michigani kezdeményezésből pár év alatt a Pride-hoz hasonló ünnep nőtt ki világszerte – K. B.) Egyszerűen csak egy olyan történetről, egy olyan ötletről, egy olyan karakterről akartam beszélni, ami ösztönösen érdekelt, és ami tényleg megmozgatott. Aztán persze ahogy mélyebben beleástam magam a témába, egyre több olyan üggyel és kérdéssel találkoztam, amelyek társadalmilag is érdekesek, mindenütt a világon: például a nőiesség sarokba szorításának, az empátia határainak kérdése. Létezhet olyan felnőttek közötti, konszenzuális szerelmi kapcsolat, ami illegális?

Lehet a szerelem illegális?

És ha lehet, akkor ki mondja meg, hol a határ, milyen alapon, és milyen hatóság adhat erre engedélyt?

A transz-kérdés, az átmenetek gondolata nagyon mai probléma egy olyan világban, ahonnan sorra halnak ki a régi paradigmák, legyen szó akár országhatárokról, kisebbségekről vagy másról. Kihez, mihez kell lojálisnak lennünk? A társadalmi osztályunkhoz? A velünk azonos bőrszínűekhez? A nemzetünk tagjaihoz? Vagy csakis az emberiséghez? Nagyon hasznos néha újra átgondolni a világot, és feltenni magunknak a kérdést: még több szegregációra vágyunk, hogy elkülönítsük a dolgokat a megfelelő címkék alá, és egyre apróbb és apróbb csoportokat hozzunk létre azzal kapcsolatban, hogy hogyan akarjuk meghatározni önmagunkat és a többieket, vagy inkább megtanulnánk, hogyan is kell együtt élni?

Az Egy fantasztikus nő ugyanabban a kategóriában nyert Oscar-díjat, amelyben Enyedi Ildikó filmje is jelölve volt. Látta a Testről és lélekről-t?

Megtiszteltetés volt találkozni a Testről és lélekről rendezőjével, Ildikóval, (próbálja kimondani) En-je-di Ildikóval. Nagyon örülök, hogy beszélgethettem vele. Már korábban láttam a filmjét, és nagyon-nagyon szerettem: színtiszta költészetnek tartom. Ez egy nagyon finom, érzékeny film azokról, akik nem tudnak beilleszkedni, miközben rendkívül bizarr és vad film is. Teljesen egyéni a nyelvezete, a költészetnek is a legkifinomultabb formája. És ezt nagyon tisztelem; megtiszteltetés, hogy a mi filmünket egy olyan gyönyörű filmkölteménnyel együtt jelölték a díjra, mint amilyen a Testről és lélekről.

 Borítókép: Rita Moreno, Sebastian Lelio, Daniela Vega és Francisco Reyes Morande Fotó: Matt Sayles/Getty Images