Fogalmam sincs, hogy miképpen történhetett, hogy Amy Schumer, Amerika egyik legismertebb komikusa, és az Abby Kohn-Marc Silverstein író-rendező duó

De sikerült.

Tették ezt úgy, hogy mindannyian attól lettek ismertek és sikeresek, hogy viccesek. Schumer ugyan Magyarországon kevésbé híres, mint Amerikában, de 2015-ben a Time magazin mégiscsak beválasztotta az év legbefolyásosabb embereinek százas listájába, 2013 óta saját tévéműsora van, elképesztő mennyiségű cikk, elemzés íródott róla, és pár éve masszív mozikarriert is épített. (Az Amy Schumer-jelenségről itt írtunk részletesebben.) A Kohn-Silverstein páros meg olyan sikeres vígjátékokat készített korábban, mint A bambanő vagy a Hogyan legyünk szinglik?.

Most találtak egy aktuális, sokakat érintő és érdeklő témát, a minden eddiginél durvábban tomboló szépségkultuszt. Írtak egy nem túl eredeti, de teljesen vállalható sztorit köré, hogy aztán valami teljesen, tökéletesen félremenjen. Mert olyan nincs, hogy az ember beül egy filmre, amit vígjátéknak mondanak, és jó, ha kétszer neveti el magát. Vagy még kétszer se. A Túl szexi lány egy óra ötven percére ennyi jutott. Nem azért nem nevetünk, mert a viccek rosszak, alpáriak vagy elcsépeltek, hanem azért, mert nincsenek. Helyettük vannak elképesztően unalmas monológok és párbeszédek, meg a néző szájába ezerszer belerágott mondanivaló.

Pedig én nagyon akartam szeretni ezt a filmet. Amikor még csak híre jutott el hozzánk, örültem, hogy végre készül egy vígjáték szépség-, és tökéletességmániás világunkról, arról, hogy milyen hatással van (különösen a fiatal) nőkre, hogy állandóan szuperszépséges nők képei veszik körül őket. Hogy minden eddiginél erősebb a nyomás, hogy a lehető legjobban kell kinézni. Hogy aki nem néz ki elég jól, az ezt nem a szerencsétlen génállományának, hanem a lustaságának köszönheti. Hogy ha valaki lefutja az összes kötelező kört a fodrásztól a kozmetikuson, körmösön, edzőtermen, fogfehérítésen, szolin át a stylistig, az lényegében megfelel egy főállásnak.

A Túl szexi lány főszereplője, Renee Bennett (Amy Schumer) megtesz mindent. Tonnaszám hordja haza a sminkcuccokat, a youtube-os smink-, és fodrászvideókra gyakorol, edzőterembe jár, de hiába. Láthatatlan marad, a pasiknak éppen úgy, ahogy a főnökeinek. Egy pincehelyiségben dolgozik egy hozzá hasonlóan túlsúlyos (cseppet sem sztereotip kép, ebben a filmben bőven akad ilyen) fejlesztővel egy sminktermékekben utazó cég website-ján.

Azért nem a cég központjában dolgoznak, mert oda csak topmodell külsejű alkalmazottak járhatnak be (a pénzügyest például Naomi Campbell játssza). A magánélete meg kimerül abban, hogy a barátnőivel (Aidy Bryant a Saturday Night Live-ból és Busy Philipps) a neten próbálnak bepasizni, de persze ez sem megy, mert ott is csak a kép számít.

Aztán egy napon Renee beveri a fejét, és amikor újra tükörbe néz, egy bombázót lát. Egy olyan nőt, aki mindig is lenni akart. Ugyan ez a változás rajta kívül senkinek nem tűnik fel, de a környezete reakcióira magasról téve Renee innentől úgy éli az életét, mintha minimum egy Emily Ratajkowski lenne. (Amúgy ő is játszik a filmben, hála a karakterének megtudjuk, hogy az atomjó nőket is elhagyják néha. Őrület!)

Ha valakinek erről beugrik Jack Black és Gwyneth Paltrow 2001-es filmje, a Nagyon nagy ő, az nem téved sokat. Abban a filmben Black elkezdi a nők külseje helyett a belső szépségüket meglátni, így lesz szerelmes a Paltrow alakította túlsúlyos nőbe, akit amúgy észre sem vett volna. Renee-t viszont senki nem látja szebbnek saját magán kívül, de ez éppen elég ahhoz, hogy pasit találjon és karriert építsen.

Kinevetni ugye nem tudjuk Reneét, mert ahhoz nem elég viccesek a helyzetek. Plusz mégiscsak vele érzünk együtt, ő a főhős. Nem akarom, nem tudom kinevetni, mert 38-as cipőt kér szégyellve a negyvenes lábát, pláne, ha már én is csináltam ezt korábban. Nem tudok nevetni azon, hogy nem XS-es méretű nőként indul egy szépségversenyen, mert nem az idejétmúlt szépségversenyzést gúnyolja ki (pedig mennyire ráférne), hanem saját magát. És a fő baj az, hogy azonosulni sem tudunk vele, mert ahhoz egyszerűen nem elég szimpatikus. Sem a régi énje, sem az új.

Renee egy sminkcuccokat áruló cég rendezvényén oktat ki önmagunk elfogadásáról. Egy nő, akinek egy súlyos fejsérülés kellett ahhoz, hogy átmenetileg szépnek lássa magát. Hiába szónokol a film arról, hogy a szépségnél mennyivel fontosabb a magabiztosság. Hogy ne hagyjuk magunkat a ránk ömlő képek által befolyásolni, hogy őrizzük meg gyerekkori önbizalmunkat. Végig érezzük, hogy az üzenet sántít. Nem hiszünk Renee-nek, mert maga sem hiszi, amit mond.