Bűnös utakon, Bosszúra törve, Az erőszak völgye: ezek a méltán ismeretlen filmek John Travolta elmúlt pár évének termései. Ha nem lett volna a nagyszerű American Crime Story O.J. Simpsonról szóló évada, akkor totális kudarcként írhatnánk le az elmúlt éveit. Így egy kivétel akadt, az ügyvéd, Robert Shapiro szerepe ebben a sokszorosan díjazott sorozatban. De ami a mozifilmeket illeti, Travoltának nincs szerencséje. Ezen a Gotti sem fog változtatni, hiába érződik rajta a színész minden igyekezete. Épkézláb forgatókönyv és rendezés nélkül nincs jó film, akkor sincs, ha az Al Capone óta a legizgalmasabb amerikai maffiavezér élete a téma.

Pedig John Gotti életéből öt film (vagy egy klassz sorozat) is kijönne. (Volt is már korábban egy Gotti-film, 1996-ban az HBO forgatott egyet Armand Assante főszereplésével.) Annyi ellentmondás, brutalitás, tragédia és piszok nagy mázli jutott ebbe az életbe, mint száz másikba együtt. Nagyon szegény olasz-amerikai családba született Bronxban, és már 12 éves korában benne volt az utcai bandák harcaiban. Még 14 éves sem volt, amikor olyan akciókban vett részt, mint egy betonkeverő ellopása egy építkezésről. Ekkor sérült meg először komolyabban, leesett, és eltörte a lábát. Visszaút persze nem volt: kamaszként lényegében már bérelt helye volt a maffiában. Na minderről például egy hang nincs a Gottiban.

Lem Dobbs és Leo Rossi csapongó forgatókönyvében egy szó sincs Gotti gyerekkoráról, vagy fiatal éveiről, nem tudjuk meg, hogy miért lett az, aki. Rögtön a bandatag Gottit ismerjük meg, aki hírhedt Gambino maffiacsalád bizalmát egy bosszúgyilkosság végrehajtásával nyeri el. Ezután össze-vissza kavar, hogy egyre magasabbra törhessen, végül megöleti a Gambinók akkori vezérét, Paul Castellanót, hogy ő lehessen a főnök. A filmből az sem derül ki, hogy mi volt köztük az igazi konfliktus, miért nem tudta Gotti kivárni, hogy a 70 éves, a börtön szélén táncoló Castellano meghaljon vagy lecsukják.

Senkit nem ismerhetünk meg, semmilyen konfliktusba nem láthatuk bele mélyebben. Az sem derül ki, hogy a Teflon Donként elhíresült Gotti hogyan is érte el pontosan, hogy három tárgyalásról is felmentéssel távozzon a nyolcvanas években. A médiával való viszonyát annyival intézik el, hogy szeretett szerepelni, pedig azért ez sem volt ennyire egyszerű.

A középkorú Gotti maffiakavarásai mellett a másik szál az idősebb, beteg, már börtönben ülő Gottié, aki a fiát, Gotti Jr.-t (Spencer Lofranco) győzködi arról, hogy ne kössön vádalkut. De ez a szál éppen olyan felszínes marad, mint az életút. Gotti százszor elmondja, hogy a fia ne higgyen a hatóságoknak, mert ezek a szemetek úgysem tartják be, amit ígérnek, a fia meg százszor elmondja, hogy a gyerekeivel akar lenni, és nem börtönben.

 A Törtetők sorozat Eric-je, Kevin Connolly borzasztó munkát végzett. Ide-oda rángatott kamera, pocsék beállítások, szörnyű zeneválasztás, gyenge színészvezetés: felsorolni is sok. Az ő hibája, hogy még azt a jelentet is teljesen érzelemmentesen tudjuk végignézni, amikor Gotti és a felesége (Kelly Preston) egy balesetben, 12 éves korában elveszítik az egyik fiukat. Pedig még az is eszünkbe juthat közben, hogy Travolta és Preston, aki az életben is a színész felesége, szintén elvesztettek egy fiút. Hogy mennyire nehéz lehetett nekik egy hasonló tragédiát filmen is eljászani. De Connolly képtelen érzelmi töltetet adni a jeleneteknek, a baleset és az azt követő gyász olyan ügyetlenül van tálalva, hogy megfosztja a nézőt az azonosulástól, az empátiától.

Ugyanígy a film vége: látjuk, csak a béna forgatókönyv és rendezés miatt nem értjük, hogy miért is gyászolja olyan elánnal a közösség Gottit, a köztörvényes bűnözőt. Hogy miért is kéne nekünk sajnálnunk a maffiaügyekbe nyakig belemászó fiát. Sajnálom John Travoltát, mert nyilván nagyon fontos volt neki ez a film. Helyeként egészen parádés, máshol meg borzasztóan túltolt Gottit ad, de minden erőfeszítése hiábavaló, ha ennyire gyenge filmet kerítettek köré. És még az új Tarantino-filmben sem lesz benne, pedig abba már a szomszéd hörcsögét is becastingolták.