G. Dénes György, mindenki Zsütije, azt vallotta: viccelni majdnem mindennel lehet, még akár a háborúval vagy az öngyilkossággal is, a nyomorral viszont soha nem szabad poénkodni, mert éhesen nem tud nevetni az ember. Ha jól értelmezem Zsüti szavait, akkor viccelni bizony még a testi fogyatékossággal is lehet. Az elsősorban színészként ismert Franck Dubosc (Kemping-filmek, Disco, sőt, a Hegylakó egyik epizódja) pedig pontosan ezt teszi élete legelső rendezésében.

Ahogy egy interjúban elárulta, a másság kérdése már gyerekkora óta foglalkoztatta, kisfiúként egyszer ugyanis beleszeretett egy kancsal (vagy ha esetleg így pc-bb, akkor szemtengelyferdüléses, de a rendező sem ezt használta az interjúban) lányba, akit a környezetében gyakran csúfoltak emiatt, aztán később, idős kora miatt, az édesanyja kerekesszékbe került, ami még tovább érzékenyítette a téma iránt. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy egy olyan szerelmes történetet meséljen el, amelynek a szereplői testi adottságaikat tekintve mások. Dubosc ugyanebben az interjúban mondta el azt is, hogy mennyire becsüli azokat, akik elég bátrak ahhoz, hogy például egy mozgásában korlátozott embert szeressenek. (Pedig ezek az emberek nemcsak szeretnek, hanem szexelnek is, bármennyire is zavarba tudja ez ejteni az embereket. 2014-ben be is mutattunk egy erről szóló képanyagot.)

Franck Dubosc tehát nagyon meg szerette volna csinálni ezt a filmet. Méghozzá annyira, hogy végül egyszerre lett annak rendezője, forgatókönyvírója, főszereplője és producere is. Mint mondta, pontosan tudta, hogy a témához nyúlni kockázatos dolog, félve kezdett hozzá a munkához, majd folyamatosan vetkőzte le a görcsös megfelelési kényszert és a felesleges óvatoskodást. Dubosc szerint a benne lezajló folyamat olyan volt, mint amikor megismerünk valakit, aki valamilyen fogyatékossággal él: kezdetben igyekszünk nagyon óvatosan fogalmazni, gondosan ügyelünk minden szavunkra, aztán idővel leküzdjük ezt, mert pont ezzel a kivételezéssel emelünk falat magunk közé.

A Szerelembe gurulva főhőse egy szerethetetlen, antipatikus hülye, aki még a saját anyja temetéséről is elkésik, úgy tart otthon zongorát, hogy nem tud rajta játszani, középkorú férfi létére pedig úgy pásztázza a nők fenekét és cicijeit, mint valami rossz kamaszfilm legsablonosabb Hoki Gyurija, hogy aztán a “vasárnap megdugom, hétfőn kidobom”-elv mentén gyűjtse a skalpokat.

Ez a kényszeres hazudozás sodorja aztán élete nagy mérföldkövéhez: a nőkön átgázoló Jocelyn (merthogy ez a neve, ezt még talán nem említettem) szerelmes lesz, méghozzá egy kerekesszékes nőbe. Igazából nem őt akarja megdönteni, hanem a húgát, aki ugyan nem kerekesszékes, a férfi azonban a kettyintés reményében annak hazudja magát. Ám a terv rövidesen megváltozik, miután Jocelyn megismeri az ápolóként dolgozó lány életvidám, energiát sugárzó nővérét, Florence-t. Aztán az újabb trófea megszerzéséért beindul a hazudozás, természetesen egy rakás hülye helyzettel, kiszámítható poénokkal és fordulatokkal.

És ha már a női főszereplőnél, Florence-nél tartunk, mindenképp ki kell emelni az őt alakító Alexandra Lamy-t, aki tényleg ragyog a vásznon. Lamy a szerep kedvéért otthon is kerekesszéket használt, megtanulta elfelejteni a lábait, és csak az arcjátékára fókuszált. A színésznő pedig a filmben olyan természetességgel jön-megy a kerekesszékben, hogy fel sem merül, hogy csak Florence karaktere miatt ül abban.

Franck Dubosc első rendezése tehát egy könnyed francia vígjáték. A francia filmesek egy ideje tucatjával termelik ki magukból az ilyeneket, és a nagy számok törvénye alapján sok hulladék is készül. A Szerelembe gurulva nem hulladék, de nem is emelkedik ki a mezőnyből. Nyilván nem nehéz az új Életrevalókat látni benne, itt azonban a barátság helyett a szerelem kerül a középpontba. A Szerelembe gurulva olyan értelemben tisztességes romantikus vígjáték, hogy tényleg csak azt adja, amit vár tőle az ember, ne nagyon várjunk tőle meglepetéseket.

Kár lenne ráerőszakolni azt is, hogy inkorrektül bánna a fogyatékkal élőkkel, mert nem, szimplán csak bántóan ostobán viccel: aki siket, az üvöltve beszél, aki kerekesszékben ül, annak meg nem büdösödik a lába, hiszen nem is használja, és hiába visszatérő poén Uma Thurman Kill Billben viselt sportcipője, attól hogy többször is a pofánkba dörgölik, még nem lesz viccesebb. A Szerelembe gurulva olyan, mint egy kellemetlenül pityókás nagybácsi a családi grillezésen: nem akar bántani senkit, szimplán csak gyenge vicceket mond, aztán a saját poénjain röhögve megcsapkodja a hátunkat. Nem lehet rá haragudni, ez a téma ennél azonban többet érdemel.