Sok filmet nézek, és kicsit kevesebbről írok, de van egy fajta, amit egyszerre imádok és gyűlölök: a film, amiről minél kevesebbet szabad írni, mert az élmény nagy része az, hogy az ember tudattalanul beül rá, és hagyja, hogy kézen fogják és vezessék. Még ha ez olyan helyekre is vezet, amikre sosem számított. A dél-koreai Burning csak finoman ragadja meg a csuklónkat, és éppen csak noszogat minket, és úgy tesz, mintha nem az emberi lélek legsötétebb bugyrába leshetnénk bele két és fél órán át. Persze hogy úgy tesz, mert mi sem vesszük észre, hogy micsoda kirándulás lett ebből. És természetesen egy szót sem érdemes bármit előre tudni erről az útról.

Még májusban írtuk meg, hogy a cannes-i filmfesztivál bizonyos kritikusai egyszerűen megőrültek a versenyben szereplő Burningtől, és egy nagy hagyományú kritikusi összesítésben olyan pontszámot adtak neki (3,8), amire nem volt még példa. Cannes-ban a kritikusok hajlamosak megőrülni, a fesztivál élménye felspannol bárkit úgy, hogy minden szembejövő film egy megismételhetetlen, semmiből jövő mestermű legyen. A zsűri már nem osztotta a kritikusok véleményét, a Burning nagydíjat nem, csak FIPRESCI-t és egy art directornak járó díjat vihetett haza, de ha egyszer eljut egy szélesebb közönséghez (magyar premierről egyelőre nincs hír), akkor a szóbeszéd vinni fogja előre, ha nem is a hatalmas nézőszám. Mert ez a film az, ami nem ereszti az embert napokig, aminek a jelenetei ott kattognak majd a fejében, és aminek a dialógusai – még ha koreaiul hallotta, és angolul olvasta – nem fognak csak úgy elpárologni.

De akkor megpróbálom óvatosan elmondani, hogy miről szól a Murakami Haruki novellájából készült Burning. Jongsu egy fiatal melós srác. Egy nap Szöul utcáján találkozik egy lánnyal, aki azt állítja, hogy egy utcában nőttek fel a két Korea határvidékén található faluban. Jongsu beleszeret Haemibe, aki viszont egy hosszabb időre elutazik Afrikába, ám addig megkéri a srácot, hogy vigyázzon a macskájára. Amikor Haemi visszatér, akkor viszont már nincs egyedül, jött vele a laza, nyugodt és piszkosul gazdag Ben (Steven Yeun, azaz Glen a Walking Deadből) is, akinek a luxusautója és a temérdek pénze mellett egy melós labdába sem rúghat. De a furcsa szerelmi háromszög folytatódik addig, amíg valami egyre furcsább nem kezd lassan a felszínre bugyborékolni.

A dél-koreai Chang-dong Lee pedig ezt a sztorit nagyon-nagyon lassan, szinte analitikusan mutatja be, a jeleneteiben szinte szétfolyik az idő a szokatlanul ráérős tempótól, álomba ringat úgy, hogy észre sem vesszük, ahogy azt is csak fokozatosan, hogy egy rejtély közepébe csöppentünk. Igazat mond vajon Haemi? Pontosan kicsoda Ben, és mit akar? Aki egy olyan gondolatmenetet vagy cselekményt vár a Burningtől, mint mondjuk a Végzetes vonzerőtől vagy bármilyen tucatthrillertől, annak ez a film olyan lehet, mintha viccet csinálna belőlük és az elvárásaiból. Aki viszont hajlandó vele menni, az 2018 egyik legjobb rejtélyének lehet a szemtanúja.

És ebben a legnagyobb szerepe Steven Yeunnak van, aki kiszállt a Walking Deadből, megmosta a haját, megborotválkozott, drága ruhákat és kiegészítőket vett fel, és olyan nyugtalanítóan, tenyérbemászóan és őszintén szólva rémisztően játssza a kedves, jóságos Bent, hogy simán lehetne Oscart kiáltani, ha az akadémia foglalkozna fiatal ázsiai színészekkel.

Ben, az a típusú férfi, akinek minden gesztusa és szava arra bazíroz, hogy kedveljük, és irigyeljük őt, de van a gesztusaiban valami, ami zavarja Jongsut, és zavarhatja a nézőket is.

A Burning erre a zavarra épít, arra, hogy valójában nem ismerhetünk senkit, és ha azt hisszük, hogy megismertük őket, akkor sem lehetünk biztosak benne. És ez a zavar megmarad két és fél órán keresztül: az ember ösztönösen mintakereső lény, ezért a Burninget nézve folyamatosan keressük a rejtélyt, a misztériumot, vagy legalábbis az erre utaló jeleket. És amikor megkapjuk, akkor kapaszkodunk bele, és átformáljuk a saját elképzeléseinket is a filmről. És ahogy az emberekben, a filmekben sem lehetünk teljesen biztosak. A Burningben egészen biztosan nem. Akárcsak a Mandyt az idei fesztiválfelhozatalból, a Burninget is érdemes lesz minden áron levadásznia annak, aki ínyencnek tartja a saját ízlését.

(A cikk megjelenése után szólt a magyarhangya, hogy ősszel be fogják mutatni nálunk is a filmet mozikban.)