Szemétségnek hangozhat kimondani, de a legsúlyosabb filmes nyomasztás is el lehet viselni, ha esztétikusan van tálalva. Ilyen Pawel Pawlikowski (az Oscar-díjas Ida) új filmje, a Hidegháború is, amiben egy mosoly sincsen, az egész olyan fekete-fehér, hogy mindig sokkal több van benne az előbbiből, mint az utóbbiból, és arról szól, hogy a második világháború után Lengyelországban élni annyira nyomasztó volt, hogy hatalmas szerelmek mentek tönkre. Vagy arról, hogy egy hatalmas szerelemet igazából azt teszi tönkre, ha önsorsrontók a szereplői. Nem mindig tudtam követni a Hidegháború érvelését.

A Hidegháború két olyan ember története, akiket a jóisten nem teremtett egymásnak, viszont minden képesek eldobni, hogy egymáséi legyenek. Az egyik oldalról ott van Wiktor (Tomasz Kot), a magas, jóképű néprajzkutató, aki a film elején a lengyel vidék népdalait gyűjti be. Amikor jön a döntés, hogy a gyűjtésből legyen előadás is, a válogatásnál találkozik a fiatal, szőke Zulával (Joanna Kulig), aki azonnal megbabonázza. Zula tényleg megigéző jelenség, de priusza is van: egyszer késsel ment az apjának, amikor az azt hitte róla, hogy az anyja. Wiktort ez nem zavarja, és viszonyba kezd a fiatal lánnyal. Közben az egyesület annyira sikeres lesz, hogy az a kultúrminiszternek is feltűnik: mi lenne, ha a népdalok mellett a szoknyás, fejkötős lengyel leányok elkezdenének a mezőgazdasági reformról, vagy Sztálin elvtársról énekelni? Az ötlet átmegy, de amikor eljutnak Berlinbe, Wiktor megszökne. Zula megígéri, hogy vele tart, aztán meggondolja magát. És ezzel elindul a közös történetük, nyomasztó találkozások és még nyomasztóbb búcsúk sorozata, amiből láthatólag senki nem fog jól kijönni.

A Hidegháború gyönyörű, azaz egyszerűen jó nézni, még akkor is, amikor a témája nem a legvidámabb. Pawlikowski megint az Idáért Oscar-díjra jelölt Lukasz Zallal dolgozott, és a képi világ hasonló is: majdnem négyzet alakú képarány, hatalmas hely a fejek fölött, brutális kontraszt. Pawlikowski viszont ezt a lehető legjobbra használja, egyszerűen úgy tud komponálni, hogy egy állóképpel is többet tud elmondani száz dialógusnál, ami meg is magyarázza, hogy a Hidegháborúban miért majdnem több ének, mint beszéd. Ilyen képek mellett nincsen szükség rá. Pawlikowskinak és Zalnak sikerül elérnie, hogy a filmje ne csak úgy nézzen ki, mintha az ötvenes-hatvanas években játszódna, hanem mintha akkor is készült volna. A kemény árnyékok, a súlyos komcsi fejek, a megfontoltan mozgó kamera mind olyanok, mint a világ filmkészítésében az újhullám pofonja előtt. Én lennék a legboldogabb, ha a következő közös filmjük egy film noir lenne, amiben kemény férfiak és sokkal keményebb nők próbálnának túljárni egymás eszén, miközben egyre nő a hullák száma körülöttük füstös lokálokban és piszkos sikátorokban.

A Hidegháború viszont nem film noir, hanem egy szerelmi dráma egy lehetetlen párról. Miután Wiktornak sikerül meglógnia a keleti blokkból, és Párizsban kezd új életet, Zula fel-feltűnik ebben az új életben, és folyamatosan kizökkenti. De Wiktor és Zula olyanok, mintha a Kaliforniai álom főszereplőinek kommunizmusban született párjai lennének: a vágy, hogy egymással legyenek, még annál az érzésnél is erősebb, hogy képtelenek együtt funkcionálni. A vonzalom után marad a keserű vitatkozás, a féltékenység, a paranoia. És emiatt mindketten ostobábbnál ostobább döntéseket hoznak, amik a Hidegháborút egyre jobban a tragédia felé taszítják, de a néző türelmét a végtelenségig feszítjük. Miért drukkoljunk nekik, ha húsz év alatt sem látják be egymás hibáit? Miért kockáztatnak meg határokon átkelni, amikor a vége úgyis csak a végtelen keserűség lesz? Mert ha ezekre nem kapunk hiteles választ, akkor marad az, hogy végignézzük: az elnyomás szétszakít, szétroppant, széjjelszed minden értékes kapcsolatot, és nincs az az erő, ami ennek útjába állhatna. Ez is egy üzenet, de nincs az a gyönyörű képkompozíció, ami befogadhatóvá teszi másfél órán át.