A Kszi, Simon egy fontos, úttörő film. Emiatt viszont olyan elvárások hárulnak rá, amivel egyetlen filmnek sem kellene megküzdenie. A homofóbia az egyik legnehezebben kikopó dolog Hollywoodban, ezért is fordulhatott elő, hogy 2018-ig kellett arra várni, hogy a nagy stúdiók közül legyen egy olyan, aki bevállal egy filmet, aminek a főszereplője meleg. Szóval pusztán azzal, hogy elkészült és tisztességes bevételt hozott az Egyesült Államokban a Kszi, Simon egy olyan film, ami egy fontos mérföldkőként szerepel majd a történelemkönyvekben. 

Ahogy az általában a tinédzser közönséget célzó könyveknél lenni szokott, ezúttal is egy könyvadaptációról van szó. Becky Albertalli 2015-ben megjelent regénye alapján készült a forgatókönyv, a filmet pedig a nyíltan meleg Greg Berlanti rendezte, ami szintén nagy szó, mert kevés olyan rendező dolgozik Amerikában a stúdió rendszerben, aki vállalja homoszexualitását. Berlanti elsősorban tévés producerként ismert, ebben a kategóriában viszont az egyik legbefolyásosabb. A Warner stúdió több száz millió dolláros szerződést kötött vele azért, hogy a jövőben is nekik készítse a főleg szuperhősökről szóló sorozatait. Az, hogy az első nagy stúdió által készített, meleg főszereplőjű filmet egy meleg rendező készíthetett el, szintén olyasmi, ami miatt azt lehet mondani, hogy a Kszi, Simon egy fontos lépés a melegek filmes reprezentációjában.

Viszont pont emiatt nem értem teljesen, hogy miért mérték el ennyire a történet hangsúlyait. A főszereplő Simon (Nick Robinson erős közepes alakításában) a történet elején teljesen átlagosként festi le az életét, ami természetesen Hollywoodi mércével számíthat átlagosnak, egyébként bőven felsőközéposztálybeli élete van, szép és fiatal szülőkkel, illetve egy húggal, tágas házzal, saját autóval. Simon tudja magáról, hogy meleg, de egyelőre ő az egyetlen, aki tisztában van ezzel, barátait sem avatta még be ebbe. A gimnáziumban elképesztő tabu ez az ügy, egyetlen srác van, aki nyíltan vállalja a szexuális orientációját, de őt is folyamatosan támadják ezért. Simon részben ezért, részben saját kétségei miatt dönt úgy, hogy a szekrényben marad.

Amikor a suli pletykaoldalára egy titokzatos srác arról ír, hogy meleg, akkor Simon nem tud ellenállni és titokban levelezni kezd ezzel az idegennel. Ezt követően elkezdődik egy folyamat, amely során egyre nyíltabban és bátrabban meri megélni saját érzéseit. Egy ponton viszont lelepleződik, ami után zsarolni kezdik azért, hogy ki ne derüljön, hogy ő is meleg.

Ez a legnagyobb baj a filmmel, hogy a játékidő nagyobb része foglalkozik azzal, hogy mit meg nem tesz Simon azért, hogy teljesítse a zsarolója kívánságait, ami mindenféle olcsó, tinifilmes bonyodalmakhoz vezet. A zsarolót, Martint, Logan Miller játssza, aki nem tűnik egy igazán tehetséges színésznek.

Mert ha már itt van ez a film, ami abban a szerencsés helyzetben van, hogy a világ olyan pontjaira is eljuttathat egy melegcsókot, ahol ezt még mindig deviáns viselkedésként értelmezik (ebben sajnos Magyarország is vastagon benne van), akkor nem foglalkozhatna azzal, hogy Simon, a barátai, a szülei, hogyan élik meg ezt a dolgot, vagy lehetett volna egy teljesen szokványos romkom, aminek ezúttal két fiú a főszereplője. Sajnos túlságosan sok energia megy el arra, hogy Simon úgy ugráljon, ahogy Martin fütyül, hogy aztán mikor elérünk oda, hogy a szerelemi kapcsolat alakuljon a szemünk előtt, arra már nem jut elég idő. 

Abból is keveset látunk, hogy, Simon vallomása hogyan változtatja meg a kapcsolatát az édesanyjával és az édesapjával. Kicsit meglepődtem, hogy Jennifer Garner és Josh Duhamel is abban a korban van, hogy simán eljátszhatják egy 17 éves szüleit, de bizony telik az a rohadt idő. Látszólag élvezik is a lehetőséget, de alig néhány jelenet jut nekik a filmben, pedig ezzel a családot néztük volna még.  Velük kapcsolatban meg lehetne jegyezni, hogy életszerűtlen egy ilyen tökéletes és boldog család, de a Kszi, Simon ebből a szempontból inkább egy fantázia, amibe elvonulhatnak azok a világszerte élő fiatalok, akiknek esélyük sincs arra, hogy felvállalják magukat a saját szüleik előtt, mert tudják, hogy csúnya következménye lenne a bejelentésnek.

Tényleg itt csúszik csak félre a film, aminek egyébként helyén van a szíve, nagyjából normálisan kezeli a tinédzsreket, akik teljesen életszerűen viselkednek. Sajnos olyan filmek után, mint a Minden, minden vagy az Éjjeli napfény, már ennek is örülni kell. Ha sikerül belőni a megfelelő arányokat, akkor ez a film egy klasszikus lehetett volna. Így is egy siker, de olyan, ami valamilyen furcsa okból nem azzal foglalkozik, ami fontos lenne és ami egyébként is a legjobban megy neki. Szükség van a filmekre, amik a mainstreambe behozzák a homoszexualitás kérdést, hogy ne csak olyan félreértelmezések kapcsán kerüljön elő, mint a magyar Opera Billy Elliot előadása. Reméljük Greg Berlanti filmjéről senki nem gondolja majd azt, hogy emiatt dől majd romba a Fidesz minden próbálkozása arra, hogy több fiatal vállaljon gyereket.