és most tessék ízlelgetni ezt az állítást, mert innentől csak a keserűség fog jönni. Franciaországban évente 200-300 filmet készítenek, ezeket nyilván szét kell szórni mindenfelé a világon, Magyarországra is érkezik havonta legalább kettő olyan, ami kap egy gyogyós magyar címet, egy idegesítő plakátot, egy olyan leírást, amiből az egész sztorit össze lehet rakni, megnézik néhány ezren, és eltűnik örökre.

Az Egy burka, egy nadrág is pontosan ilyen film, annyi különbséggel, hogy ez fontos is akar lenni, ami reflektál a mai, illetve nem is a mai, hanem a 2016-os Európára (akkor készült ugyanis, két év spéttel jutott el hozzánk), ami mond valamit a csadorról, a muszlimokról, a radikális iszlámról, meg arról, hogy milyen vicces, ha valaki férfi létére női ruhát vesz fel, és egy másik férfi beleszeret. Egy ilyen keverékhez biztos kéz kell, de az iráni születésű, karrierjét vágóként kezdő Sou Abadinak ennyire sajnos nem megy a filmrendezés.

Abadi írta a film forgatókönyvét is, és lerí róla, hogy saját élményeken, vagy legalábbis közvetve hallott sztorikon alapul: a főszereplő Armand is iráni bevándorlók fia. A fiú szerelme az arab Leila, akit még nem mert bemutatni a szüleinek, és a lány két testvére sem ismeri őt. Jobb is, mert Leila bátyja, Mahmoud nemrég tért vissza Jemenből, ahol az ígéretével ellentétben nem egy szállodában dolgozott, hanem egy kőkemény, iszlamista kiképzésen vett részt, ahonnan hithű muszlimként tér vissza, szakállal, fejkötővel, és non-stop szidással felfegyverkezve.

Mahmoud nem nézi jó szemmel, hogy a húga világi életet él, nem tiszteli az iszlámot, és ráadásul házasság előtt hetyeg egy fiúval, ezért eltiltja őket egymástól. Az egyébként menekültekkel dolgozó, a magyar állami propaganda szemében biztos Soros-zsoldosnak bélyegzendő Armand viszont kap egy tippet, hogyan lehet túljárni az elvakult Mahmoud eszén: csadort kell felvenni, és úgy járni fel a lányhoz. A trükk még működne is, de a teljesen meghülyült Mahmoud beleszeret a csadoros fiúba.

És ha valaki azt hinné ez alapján - hiszen azzal van vége az előző bekezdésnek, hogy kalamajka -, hogy az Egy burka, egy nadrág kötéltáncol a párizsi realizmus és hasraesős komédiák között, akkor igaza van, csak éppen Abadi filmje a a kötélről valamikor az első percekben lezúg, és ájultan fekszik a porondon, mert valahogy egyik lábával sem sikerült jól egyensúlyozni. Beszélhetne bármiről: menekültek, radikális vallásosság, kulturális különbségek, az osztályharc a francia fővárosban, és így tovább, de az Egy burka megelégszik azzal, hogy ezeket a dolgokat csak be-bedobja néha a sztoriban, aztán megelégszik az olcsó vígjátékok eszközeivel. Amiben a fő humorforrás az, hogy a csador alatt egy férfi van, aki elváltoztatott hangon próbál beszélni, leplezi a saját férfias mozdulatait, és közben van egy radikális iszlamista, aki ezt ellenállhatatlannak tartja. Újra és újra.

De a legkiábrándítóbb az egészben tényleg az, hogy az Egy burka, egy nadrág egy kifejezetten rosszul, vagyis érdektelenül megrendezett film, amiben néha leszúrnak egy kamerát a szobába, hogy ott hosszasan komédiázzon minden szereplő, és mint egy kabarétréfában, néznénk a színházi bolondozást. Minden karakter a maximális szintig csavart közhely, a folyamatosan tüntetésekre járó, de azért a laza nyugati életben élő szülőktől kezdve az utcai haverokon át a párizsi nyárspolgárokig. És hát, minek nézzen az ember közhelyeket?

Fura az Egy burka, egy nadrág, mert egyfelől tényleg törekszik arra, hogy naprakész és valósághű legyen, hiszen bevándorlók voltak/vannak/lesznek, a témát fel lehetne dolgozni musicalben vagy nyiszatolós horrorban is, a lényeg az, hogy tudjon mondani bármiről bármit. Én nagyon próbáltam kisajtolni valami egyedi mondanivalót Abadi filmjéből, de csak addig jutottam, hogy a "szerelem mindent megold". De valahogy minden hozzánk eljutó francia vígjátéknak ez volt a tanulsága, szóval ezért felesleges volt elpazarolni ezt a jó magyar címet.