A Hotel Transylvania 3 - Szörnyen rémes vakáció csupa harsány szín, gyors mozgás, fülsiketítő zaj, de a végén kiderül, hogy Tiesto zenéje fogja elhozni a világ pusztulását, szóval nehéz rá haragudni. Mert egyébként nem rossz animációs film, a második résznél egész biztosan jobb, csak éppen látszik rajta, hogy valami igazgatótanács rakta össze, aminek a tagjai memóban kérték a rendező Genndy Tartakovskyt, hogy legyen benne minimum kettő fingás, a szinergia jegyében legalább egy Bruno Mars-szám, és a lehető legtöbb régi sláger, hogy az apukák se inkább a negyedéves jelentést olvassák közben a telefonjaikon. A Hotel Transylvania 3. néha felnőtteknek szól, csak úgy álcázva, mintha gyerekekhez beszélve, és fordítva. Ha túléljük azokat a részeket, amiket nem a mi korosztályunknak lőttek be, akkor simán elszórakozunk rajta.

Adam Sandler filmsorozata (ő a főszereplő eredeti hangja) eddig is ezt az utat járta, a Drakula által nyitott szörnyszálloda, és az oda véletlenül beszabadult emberfajzat sztorija az első részben szólt tényleg az önfeledt animációs hülyéskedésről, és arról, hogy egy özvegyen maradt apuka nehezen fogja elengedni az egyetlen lányát. Aztán a második részre minden, valamennyire is felépített karakterből egy hatalmas debil lett, aki csak azért tett bármit, hogy legyen egy indok a pofáraesésre. Egy nap alatt toltam le a Hotel Transylvania összes részét, különösebb elvárásaim nem voltak a harmadik résszel, de azért azt értékelni tudtam, hogy legalább elmozdulnak a hoteltől, és esetleg láthatunk más színeket is a szürke, a fekete, a piros, és a sápadtfehér mellett.

És tényleg elmozdulnak, mondjuk ahogy a főszereplő mondja, a luxushajó pont ugyanolyan, mint egy szálloda, csak itt nem Drakula a főnök.

De a Hotel Transylvania nem ezzel kezdődik, hanem azzal, hogy behoz egy, a sorozatban eddig még nem szerepeltett figurát az eredeti történetekből: Van Helsinget, az egészen bámulatos hajjal rendelkező vámpírvadászt. Aki újra és újra megpróbálkozott évtizedekkel ezelőtt, hogy eltakarítsa a szörnyeket, és főleg Drakulát a föld színéről, és a sorozatos kudarcok ellenére sem adta fel. Legalábbis egy ideig. Van Helsinget sokáig csak a bevezetőben látjuk, aztán amikor újra feltűnik, akkor egyrészt egy halál rémisztő figura lesz, másrészt meg minden tévénéző szülőnek beugorhat a Vadiúj vadnyugat című Will Smith-film, amiben a végtagokat és testrészeket gőzgépekkel pótolták. A másik új szereplő pedig a szörnyeknek szánt luxushajó kapitánya, Ericka, akibe persze Drakula egyből beleszeret, és akiről záros határidőn belül kiderül, hogy nem egészen tiszták a szándékai. De nyilván túl sokat mondtam, bár nem hiszem, hogy 6 és 10 év között sokan olvasnák ezt a cikket.

Inkább a szülők, úgyhogy ezt nekik mondom. A Hotel Transylvania 3. pontosan olyan, mint a sorozat előbbi két része, minőségben is valahol a kettő között van. Kevés van benne az első rész nyaktörő energiájából, és szerencsére a második rész idióta blődségéből is. Csak annyira gusztustalan, amennyire egy tengeri hajózáson játszódó szörnyes rajzfilm az, de sokkal félelmetesebb annál, bár az utóbbi mindig is a sorozat sajátja volt, hogy nem várt pillanatokban befosatja a nézőt. Nincsen benne semmi sértő, és semmi olyasmi, ami a gyereket egy életre összezavarná - bár a végén felcsendül a Macarena, amiből mondjuk nem tudom, hogy van-e olyan 2000 után született, aki megért bármit is. Az egész egy ártalmatlan másfél óra, aminek még a tempóját is úgy találták ki, hogy minden szuperlátványos, hosszabb gegre vagy akciójelenetre jön egy nyugisabb beszélgetős rész.

Azt sajnálom csak, hogy Tartakovsky (akinek többek között a Dexter laboratóriumát, a Samurai Jacket, és a Pindúr pandúrokat is köszönhetjük) kevésszer tudja megmutatni azt a grandiózus, de nagyon vicces stílusát, amiről ismert lett. Az orosz származású rendező karrierje tele van meg nem valósult ötletekkel, legutóbb egy egészestés Popeye-filmbe ölt energiát, teljesen feleslegesen, és valahol szomorú, hogy a széleskörű sikert egy olyan sorozat hozta meg neki, aminek a harmadik részében Drakula fingórohamot kap a fokhagymától. De az is igaz, hogy azon a vetítésen, amin én voltam, és rajtam kívül egy csomó kisgyerek, ezen nevettek a legtöbben és a leghangosabban.