Amikor tíz évvel ezelőtt bemutatták a Mamma Mia! első részét, úgy éreztem magam, mint egy ufó. Vagy legalábbis valaki, aki csúnyán kimarad egy buliból. Az ismerőseim jórésze imádta ezt a filmet, simán megnézték kétszer, háromszor. Egyikük sem volt ABBA-rajongó, de még Meryl Streep vagy Pierce Brosnan elszánt híveinek sem mondanám őket. Én meg nem értettem, hogy lehetek ennyire kőszívű, hogy nem érzek semmit. Rám a Mamma Mia! az ég világon semmilyen hatást nem tett.

De én voltam a kivétel. A mozinézők imádták ezt a filmet, a sikere messze felülmúlta a Universal várakozásait. Ötvenmillió dollárból készült, ami egy hollywoodi produkció esetében szinte semmi, és több mint hatszázmilliót kerestek vele. Pedig nem csak azzal az ötlettel kockáztattak, hogy egy ABBA-dalokból készült musicalt filmre visznek, hogy aztán énekelni jól-rosszul tudó színészek eljátsszák, hanem a rendezővel is. Phyllida Lloyd, aki a színházi verziót is készítette, ugyan a londoni színházi világban elismert rendezőnek számított, de a filmkészítésben teljesen rutintalan volt. Mégis minden kockázat megtérült, busásan.

Ezek után érthető, hogy szinte rögtön szóba került a folytatás. Mégis tíz évbe telt, amíg megszületett a Mamma Mia! Here We Go Again, vicces magyar fordításban Mamma Mia! Sose hagyjuk abba. És bár csak a következő napokban, más országokban pedig csak a következő hetekben kerül a mozikba, már most borítékolható a sikere. IMDb-pontszáma, Rotten Tomatoes-értékelése magas, úgy tűnik, mintha az emberek kiéhezve várták volna, hogy újra ABBA-számokat hallgathassanak egy faék egyszerűségű szerelmi történetbe és görög díszletekbe ágyazva. Kivéve az olyan furákat, mint én.

A kérdés csak az volt, hogy mi lesz a dalokkal. Az első részbe belezsúfolták az ABBA szinte összes nagy slágerét, azokat a számokat, amiket tényleg mindenki ismer. Persze a zenekar több évtizedes pályája alatt ennél jóval több slágert írt, de tény, hogy a top 15 daluk benne volt az első filmben. Lehet filmet építeni a B-oldalra, a kevésbé híres számaik köré is?

Ezek a kérdések valószínűleg a producereket is foglalkoztathatták, így arra a cseppet sem cinikus megoldásra jutottak, hogy a legnagyobb slágerek a második filmben is elhangzanak. Így aztán többek között a Dancing Queen, a Super Trouper vagy a Waterloo újrahasznosultak.

A Mamma mia! 2. (amit már nem Lloyd rendezett) folytatás és előzményfilm egyszerre. Előzmény, mert az egyik szála azt a harminc évvel ezelőtti sztorit meséli el, amikor a fiatal Donna (Lily James) az iskoláit befejezve Görögországba indul, hogy kövesse az álmait. Kiderül, hogy sikerült a mutatvány, hogy Sophie-nak (Amanda Seyfried) három potenciális apajelöltje is lett. Természetesen nemcsak a három apa fiatalkori verziói, hanem Donna legjobb barátnői is megjelennek huszonéves változatban. Az új szereplők castingjára nem lehet panasz, a srácok is rendben vannak, de Christine Baranski és Julie Waters fiatalkori megfelelői, Jessica Keenan Wynn és Alexa Davies igazán parádésak. Mind a külsejükben, mind az idősebb színésznők manírjait idéző, de nem eltúlzó játékukban.

Persze a film főleg a fiatal Donna, vagyis Lily James köré épül. Ebben a szálban ő táncol, énekel és fekszik le (majdnem) mindenkivel.

Nem briliáns énekhangot hallunk, vagy őrületesen átélt színészi játékot látunk tőle (nem is nagyon volt mit eljátszania), de megkapjuk erőteljes, üdítő jelenlétét a vásznon.

A film másik szála ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt (bocsánat). Azért egy fontos változás van, Donna már nem él. Ez nem szpojler, nagyjából a film első tíz másodpercében kiderül. Sophie az ő emlékére felújítatta a hotelt, amit mi mással, mint egy óriási bulival akar megünnepelni. Eközben a kapcsolata kisebb válságba jut Sky-jal, és a megnyitó körül sem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelte.

És persze az, hogy Donna halott, semmiképpen nem jelenti, hogy nem láthatjuk Meryl Streepet táncolni, énekelni. Hahó, a Mamma Miában vagyunk, egy olyan dolog, mint a halál, nem állhat az élet útjába. Egy mondvacsinált nagymamaszállal sikerült Chert is behozni a képbe, mondjuk ő legalább vicces.

A megnyitó buli tehát az ürügy arra, hogy az összes régi szereplő összegyűljön, és újra énekeljenek meg táncoljanak. Fogalmam sincs, hogy ezt jobban vagy rosszabbul teszik-e, mint az első filmben, szerintem körülbelül ugyanúgy. A sztorit sem érzem sem jobbnak, sem rosszabbnak annál. Megcsinálták tíz évvel később majdnem ugyanazt a filmet, majdnem ugyanolyan színvonalon. Az emberek meg megnézik, mert jó kedvük lesz tőle. Jó nekik.