Van egy meló Hollywoodban, amit nagyon szívesen csinálnék. Jó, van több is, de momentán nagyon szeretnék Tom Cruise dublőrje/kaszkadőrje lenni. Alapvetően nem vagyok egy mozgékony típus, tériszonyom van, és jelenlegi kondíciómban 23 métert tudnék futni, meg ugye magasabb is vagyok, mint Tom, kicsivel testesebb is, és jogsim sincs, de sebaj, ezek nem számítanak. Tom Cruise kaszkadőrjének ugyanis semmi dolga nincsen, azt meg kiválóan tudom én is csinálni, a semmit, mármint azt.

Ha más csinálná ezt, azaz húszmilliós sztárgázsi mellett 56 évesen ragaszkodna ahhoz, hogy száznegyvennel teperjen a párizsi utcákon egy motoron, azt mondanám, kapuzárási pánik. Látja reggel az ősz hajszálakat meg a ráncos zacsit, felvarrat, vasaltat, festet és bevállal valami akciófilmet, amiben át kell ugrania egy hajóról egy másikra. Kettővel megy persze, de majd utómunkában megbindzsizik neki. Tom nem ilyen, Tom ezt az őrületet 1996 óta nyomja tulajdonképpen, Brian De Palma zseniális Mission Impossible című filmje óta. Mászott sziklafalon és felhőkarcolón, lógott repülőgép oldalán és helikopterről, mindent kipróbált, és ahogy egyre idősebb lett, úgy hajtotta a forgatókönyvírókat és a rendezőket egyre meredekebb dolgok felé. Jó, a franchise címe valahol predesztinál, Lehetetlen küldetés, amit a filmek minden szempontból le is fednek.

Cruise úgy lett akciósztár, hogy a Top Gun és a MI-franchise mellett a két Jack Reacher, A holnap határán és a Múmia tekinthető szigorúan vett akciófilmnek a rezümében, pedig van benne vagy 60 film simán. Amikor De Palma feltámasztotta a Mission Impossible-t, egy 1966 és 1975 között a tévében futott kémsorozatot, senki nem bízott abban, hogy ebből lehet valami, de Cruise és De Palma rendezése eladta a filmet (ami a mai napig szerintem a legjobb a franchise-ban), és most itt vagyunk 24 évvel később, és az Utóhatás alcímű hatodik résszel elkészült a sorozat második legjobb filmje, az, amire elég sokáig etalonként fogunk tekinteni, és ha valaki megkérdezi, milyen akciófilmet kell ma forgatni, erre fogunk mutogatni.

És ehhez az is hozzátartozik, hogy a film gyártási költsége alapvetően nem is volt olyan sok, 178 millió dollárból manapság blockbustereket nem szokás forgatni. A marketing az más (de arról van is egy külön videónk), az legalább ennyi lehetett, azaz ha a MI:6 nem hozna be 360-370 millió dollárt, nagy bukásnak számítana. Nyugi, be fog, most tart 155 milliónál, és Kínában majd még most mutatják be.

Megmutatták, hogy lehet egy alapvetően fáradt, mindent megmutató, minden patront ezerszer ellövő műfajba olyat hozni, hogy az ember a végén ne akarjon felállni a székből, de ha mégis, akkor csak azért, hogy hazarohanjon, és előkapja a többi részt. Christopher McQuarrie rendező nevét én a Közönséges bűnözőknél jegyeztem meg, amit íróként jegyzett, majd jött első rendezése, a Hullahegyek, fenegyerek, és már ebből is kiderült, hogy ha máshoz nem is, de akciójeleneteket rendezni ösztönösen tud. Cruise-zal íróként több filmen is dolgozott együtt (Valkűr, A holnap határán, Múmia) az első Jack Reacherben és az előző Mission Impossible-ben pedig rendezte is, szóval mindketten tudták, mire számíthatnak a MI:6 forgatásán.

A film, hogy arról is essen már pár szó, 147 perces, ebből nagyjából 35-40 perc az, amikor Cruise élete éppen nem forog veszélyben, a többi meg olyan tempós akcióorgia, amilyet mindenki szeretne rendezni, csak nem mindenkinek van Tom Cruise-a.

Az Utóhatás azért működik egy teljesen más szinten, mint mondjuk a Felhőkarcoló, mert a nézőt a marketingesek már vagy három hónapja azzal bombázzák, hogy Cruise minden jelenetet maga vett fel, ezzel végighaknizta az angolszász médiát, még az is tud a bokatöréséről, aki egyébként soha nem menne el egy filmjére is. És amikor beülsz, akkor azt várod, hogy majd lesznek olyan jelenetek, amikben kilóg a lóláb, és ki lehet szúrni a dublőrt, de nincsenek. Azért nincsenek, mert azzal, hogy Cruise habozás nélkül kiugrik akár százszor is egy repülőből, csakhogy meglegyen egy nettó másfél perces ejtőernyőzés, a rendező és az operatőr, ha elég kreatívak és bátrak, úgy tudják megmutatni az akciót, olyan közelről, amivel a nézőt sokkal beljebb viszik ebbe az őrületbe, mint korábban - ahogy ezt az előző filmben is láthattuk, például a nyitójelenetben, a felszálló repülőgép oldalán kapaszkodó Tom Cruise-zal. 

A film helyszínválasztásairól üvölt, hogy a praktikusság néha másodlagos szempont volt a szépség mögött. Ebből az lett, hogy az MI:6 egy nagyon szép akciófilm, de tényleg, gyönyörű külső és nyomasztó belső tereket kapunk, amiket persze nagyrészt leamortizálnak a szereplők, legyen az mosdó, bálterem, belváros vagy hegyoldal. A sztori megértéséhez nem kell az előző film, de nem árt, hiszen azt a történetet folytatjuk, és pont ezért kerül a filmbe pár olyan expozíciós dialógus és jelenet, amiben a szereplők kifelé beszélnek, a nézőhöz, és nem egymással, vagy ha igen, akkor az írók nézik teljesen debilnek a karaktereket. Kábé arról van szó, hogy lába kélt három plutóniumgömbnek vagy minek, és ezeket vissza kell szerezni, mert ha nem, akkor az előző részből megismert és elfogott terrorista Solomon Lane (Sean Harris) szervezete, a Szindikátus (amit rebrandeltek, és Apostolok néven fut tovább) piszkos bombát rak össze belőlük és bumm.

Persze ennél azért bonyolultabb a dolog, van pár mellékküldetés, karakterépítgetés, és egy Nagy Kérdés is, amit most nem rágok szájba, mert úgyis rájön mindenki. Nem mondom, hogy a forgatókönyv és pár fordulata megújítja az akciófilm műfaját, de egy fokkal okosabban rakták össze, mint egy átlagos könyvet, lehet izgulni rajta bőven.

Azok az elemek, amiket a franchise eddig is használt, nagyjából megvannak, maszkok, átverések, üldözések, hajmeresztő akciójelenetek, amikbe simán bele kellene halni, és persze a kütyük, a jó autók meg motorok, melyeket a BMW szállított, és még fizetett is érte, hogy összetörjék azokat.

Mert itt aztán minden összetörik, ami törhet, nemcsak Cruise bokája. Ez a jelenet mellesleg benne maradt a filmben, Cruise egy háztetőről ugrott át egy másikra, és rosszul érkezett, de törött lábbal is folytatta, nehogy meg kelljen ismételni a felvételt. Autók, motorok, helikopterek esnek darabokra és robbannak, közben szól az ismét újragondolt, jellegzetes főcímzene, ezúttal a korábban Hans Zimmerrel és Clint Mansellel is együtt dolgozó Lorne Balfének köszönhetően. Nagyon elkapta a fonalat egyébként, sokat hozzátesz az olyan pimf jelenetekhez is, mint egy sima beszélgetés valami katakombában. Cruise az abszolút sztár persze, de Henry Cavill nem sokkal marad el mellette, ő a nyers, brutális erőt képviseli a sokkal elegánsabb Cruise mellett, és végre láthatjuk a legendás bajuszt is, ami az Igazság Ligája forgatásán akkora gondot okozott. Remek darab, tényleg.

Ving Rhames és Simon Pegg a megbízható mellékszereplőket hozzák, akik mindig pont ott vannak, ahol lenniük kell, hogy a főhős a történet egyik pontjából a másikba jusson, de legalább viccesek. Rebecca Ferguson az ötödik film után ismét kemény ügynökcsajt hoz, panasz nem lehet rá, de valahogy a kémia nincs most meg Cruise-zal. Nem úgy, mint Vanessa Kirby karakterének, aki egy régi ismerős lányát alakítja. A többi színész hozza, amit kell, de hát ez a franchise soha nem arról szólt, hogy ki mekkora színészisten, hanem Cruise-ról és az ő nyaktörő mutatványairól meg némi világmegmentésről. És ezt megint megkapjuk pont annyi önostorozással és vicces beszólással, ami a nagy fogcsikorgatásokat megfelelően ellenpontozza.