Szarajevó ostroma 1992. április 5. és 1996. február 25. között, azaz 1425 napon át tartott. A modern hadviselés történetében még soha nem volt olyan ostrom, ami így elhúzódott volna. Háromszor annyi ideig tartott, mint Sztálingrádé, és egy évvel tovább, mint Leningrádé. Sőt, ha úgy vesszük, hogy az első lövések 1992. március 1-jén, Baščaršijában, egy ortodox esküvőn dördültek el (szerbek lőttek muszlimokra) Bosznia-Hercegovina függetlenségének kikiáltásának napján, akkor egy hónappal még hosszabb volt, hiszen a várost órákon belül elvágták a külvilágtól.

Az ostromban a hivatalos jelentések szerint összesen 6137 bosnyák és horvát, valamint 2241 szerb katona vesztette életét. A civil áldozatok száma 5434-re rúgott. Persze ez csak egy szelete volt a délszláv háborúnak, és még csak nem is feltétlenül a legvéresebb, de a srebrenicai népirtás (1995 júliusában 8000 bosnyák muszlimot mészároltak le a szerbek) mellett kétségkívül a szarajevói események váltották ki a legnagyobb nemzetközi figyelmet. 

Az ostromról születtek filmek és dokumentumfilmek, írtak rockoperát, musicalt, képregényt, színdarabokat, verseket és kismillió könyvet, sőt videójátékokban is feldolgozták. A U2 1997-ben koncertezett a városban, a Cranberries a Bosnia című nótájában emlékezett meg róla, de rengeteg más előadónál is előkerült a város és annak lakóinak szenvedése. Egy énekes és zenekara viszont még ennél is messzebb ment, el a falig:

Az elképesztő történetről egy Tarik Hodžić nevű bosnyák rendező forgatott Scream For Me Sarajevo címmel egy dokumentumfilmet még valamikor 2015–2016 környékén, és mint általában a független filmek (ráadásul doku!), ez is megjárta a hadak útját, pár fesztiválon mutatták csak be, és két évbe tellett, mire lett egy olyan forgalmazó, amely kiadta a DVD- és Blu-Ray-verziót, és német és brit mozikban is bemutatták.

Maga a sztori eleve hihetetlenül erős. A filmet a rendező viszont úgy rakta össze, hogy egyszerre mesélje el a zenészek útját és mutassa be Szarajevó mindennapjait, azt, ahogy az ostrom második évére az emberek, különösen az akkori fiatalabb generáció hogyan dolgozta fel a mindennapos borzalmakat.

de az érzelmi töltete annyira erős, a korabeli híradófelvételek, házivideók, fényképek és a megszólalók visszaemlékezései olyan elementáris erővel hatnak, hogy a megvalósítás és a formai nyelv is másodlagos.

Megismerjük a város akkori metálrajongó tinijeit és zenészeit, akik az ostrom alatt is zenéltek, már amikor volt áram, és ha a zenekarok minden tagja jelen tudott lenni. Arról mesélnek, hogy mindig aggódtak, hogy a kis underground klubokban minden este mindenki ott legyen, mert ha nem volt, akkor valószínűleg lelőtték a mesterlövészek, vagy felrobbantotta egy gránát. A történetek nagyon személyesek, de mind egy irányba tartanak, a koncert felé, aminek ötlete egy ENSZ-békefenntartóknál szolgáló őrnagy agyából pattant ki, és az volt a lényege, hogy kell valami, bármi, AKÁRMI, ami ezekbe az emberekbe lelket önthet, ami arról szól, hogy van holnap, és van külvilág, és tartsatok ki, mert az őrület nem tarthat örökké.

Dickinson a könyvében úgy emlékszik vissza, hogy a Motörhead és a Metallica is visszautasította a felkérést, ami kábé annyi volt, hogy az ENSZ egy katonai géppel berepteti a zenekart Splitbe, majd onnan katonai helikopterrel mennek tovább Szarajevóba, ott lenyomják a bulit, és máris indulnak vissza Splitbe. Dickinson akkoriban éppen szólókarrierjével foglalkozott, és amikor megkapta a felkérést, rábólintott, igaz, előtte megkérdezte: de ott most nincs valami háború? De van, kapta a választ, de nem gáz, az ENSZ megoldja. Chris Dale basszusgitárossal, Alex Dickson gitárossal és Alex Elena dobossal bepakolták a cuccot a gépbe, és elindultak.

Aztán Splitben közölték velük, hogy a helikopter nem pálya, mert vagy szar az idő, vagy a légtér nem biztonságos, mindegy is, nem lehet menni, ennyi volt, kösz, szevasztok, ott a gép, nem köll kipakolni.

Az autók a The Serious Road Trip nevű szervezeté voltak, amit a legrakenrollabb segélyszervezetnek neveztek, okkal, hiszen olyan környékekre is bejutottak, ahova másnak esze ágában sem volt elmenni. A zenekar és az ENSZ-es kísérőik felültek egy teherkocsira – aminek az oldalára rikító sárga alapra rajzfilmfigurákat festettek –, hogy átkeljenek a Szarajevót ölelő hegyeken, majd a várost körülvevő ostromgyűrűn.

Ez így is nagyon meredeknek hangzik, a valóságban pedig elég ijesztő lehetett, de a zenészek magáról az útról nem sokat beszéltek. Mondjuk azt Carr megjegyezte, hogy ennél nagyobb baromságot azóta sem csinált az életben, ezzel arra utalva, amikor a koncert előtt egy udvaron cigizve a nyakát nyújtogatta, és rászóltak, hogy ezt sürgősen hagyja abba, mert a másfél kilométerre levő dombtetőről távcsővel figyelik.

– És?
– És a távcső alatt mesterlövészpuska van.

A gitáros és a dobos a rendező kérésére elutazott Szarajevóba, és ellátogattak a helyszínekre is, megnézték azt a várost, ahová 1994-ben elérkezve egy ép épületet nem láttak, és amit úgy néztek meg az ENSZ katonák kíséretében, hogy a rögtönzött túrán egy lélekkel sem találkoztak. A mesterlövészek miatt az emberek nem mennek utcára, csak ha muszáj, világosították fel őket. A koncertet élete legfontosabb koncertjének tartó Dickinson és zenésztársai arcáról a mostani interjúk alatt is végig üvölt, hogy az akkori események mekkora nyomot hagytak bennük, a könnyeikről egy pillanatig nem feltételezzük, hogy megjátszottak.

A koncertre eljutó és a filmben megszólaló szarajevóiak beszámolóiból aztán összeáll a koncert szervezésének menete, az, hogy sem a helyszín, sem a világítás, sem a hangrendszer nem volt tuti az utolsó pillanatig. A korabeli fotók és videófelvételek alapján egy kisebb színházban rendezték a bulit, amit egy reflektorral világítottak, de ha nem lett volna áram, és Dickinson a capella adja elő a dalait, az sem érdekelt volna senkit. Az az este azoknak az embereknek, ott, a vérzivatarban, fontosabb volt, mint bármi. A film ezt az összetartozást, a dacot, az élni vágyó emberek elszántságát úgy mutatja meg, hogy közben jut idő az akasztófahumorra is, szóval

És ebben a Scream For Me Sarajevo legalább annyit nyújt, mint az 1994-es PBS dokumentumfilm, a Szarajevói Rómeó és Júlia. Aki azért nézné meg, mert a délszláv háborúról akar újdonságokat megtudni, ne tegye, mert azt alkotók célja nyilvánvalóan nem az ismeretterjesztés és a háború bemutatása volt, ez egy sokkal intimebb, személyesebb, de épp ezért, erősebb film lett, mint egy sima háborús doku.

A Scream For Me Sarajevo magyar forgalmazásról egyelőre nem tudunk, de ünnepélyesen megígérjük, hogy mindent meg fogunk tenni, hogy a film a hazai mozikba is elérjen.