Csóri Slenderman ennél azért többet érdemelt volna. A róla készült első igazi mozifilm eleve megkésve érkezett, Eric Knudsen (aka: Victor Surge) nyurga, arc nélküli teremtménye közel tíz éve, 2009-ben, született, méghozzá egy szörnykreáló pályázatra. Az internetnek köszönhetően Slenderman hamar népszerűvé – és persze rettegetté – vált a tinik körében, a felnőttek többsége pedig csak akkor hallott róla először, amikor 2014-ben két 12 éves kislány megpróbálta halálra késelni a velük egyidős barátnőjüket egy wisconsini erdőben. Az áldozat végül túlélte az eseményeket, a két kislány pedig azzal védekezett, hogy az egyébként szótlan Slenderman vette rá őket arra, hogy öljék meg játszótársukat.

A figura körüli hisztéria még tovább fokozódott, amikor az eset után néhány hónappal egy 14 éves lány a saját anyjára és 9 éves húgára gyújtotta a házukat Floridában. Egyedül a füstjelző riasztásának köszönhető, hogy végül mindketten megmenekültek. A tinilányról később kiderült, hogy óriási Slenderman-rajongó, aminek a nyomozók szerint komoly szerepe volt a gyilkossági kísérletben. A két eset között pedig egy ohiói anyuka számolt be arról, hogy a 13 éves, szintén Slenderman-rajongó lánya egy alkalommal késsel rontott neki. A nő könnyebb sérülésekkel megúszta az esetet.

Bár a fiatal internetezők körében már egyébként is ismert volt, a morális pánik miatt Slenderman figurája még hírhedtebbé vált, immár a felnőttek világában is – bár ők egészen más miatt találták félelmetesnek, mint a sztorit bekajáló gyerekek. A lehetetlenül magas Slenderman igazi városi legenda, horrormém, sőt, popkulturális jelenség lett: rajongói oldalakon, fórumokon terjedtek az őt középpontba állító rémtörténetek, rajzok, manipulált fényképek és videók, a fan art gyártás pedig, a legenda fejlesztése mellett, újabb és újabb emberekhez vitte el a gyerekek ijesztgetésére szakosodott Slendermanus hírét.

Slenderman tehát tényleg megkerülhetetlen lett, hiszen már nem csak a gyerekek képzeletében vált veszélyessé, valódi vér is tapadt a kitalált rémisztgetőhöz. Tavaly az Index is beszámolt a wisconsini gyilkossági kísérletet, valamint a Slenderman-jelenséget feldolgozó dokumentumfilmről, a Beware the Slendermanről. „Rendkívül magas, vékony, a bőre hófehér, mindig sötét öltönyt visel. Nincs arca, a hátából pedig csápok állnak ki. (...) Slenderman nagyon türelmes, nem támad azonnal, inkább lassan az őrületbe kergeti az áldozatait” – írtuk az HBO dokufilmje kapcsán.

Szóval közel tíz évvel a megszületése után Sylvain White rendező és David Birke forgatókönyvíró akkora pofont adott Slendermannak, hogy a nyurga csávó biztosan nagyot billen tőle. De az alkotók a címszereplő mellett a nézőket sem kímélték. Rettenetes, értelmetlen, fölösleges, kellemetlen, felháborítóan ostoba – soroltam magamban a jelzőket a stáblista alatt. Annyira bántóan buta a film, hogy (bármilyen píszes forma vagyok is) még mindig ökölbe szorul a kezem, ha eszembe jut, hogy egyáltalán hagytam magam másfél órán át gyötörni vele, ahelyett, hogy kiültem volna például a ház előtti parkba egy könyvvel a kezemben.

Mondjuk én vagyok a hülye, minek mentem oda, amikor már az első kritikák alapján tudtam, hogy borzasztó vacak lesz a Slenderman-mozi, az mindenesetre komolyan meglepett, hogy még az egyébként sem valami magas elvárásaimat is alul tudja majd múlni ez a borzalom. Ez a film tényleg leszívja a nézőt, az ostobasága meg olyan kóros, hogy én a vetítés után például véletlenül a rossz irányba tartó villamosra szálltam fel a megállóban. Sőt, szintén beszédes információ, úgyhogy leírom: a tavaly traumatikus élményeket okozó Baywatch-film szinte remekműnek tűnik a Slenderman-film mellett. Utoljára a Taxi 3 mért rám hasonló csapást egy Olaszország felé száguldó buszon.

A sztori egyébként egy massachusettsi kisvárosban játszódik, ahol egy pizsamapartin néhány unatkozó tinilány egy neten talált videóval megidézi Slendermant. Nem hisznek benne, szimplán kíváncsiak, hiszen a kiszemelt srácok is épp ezt csinálják az ottalvós bulival egy időben, csak azt nem tudják, hogy ők menet közben begazolnak, ezért inkább lefújják a májerkedést. A lányok élete viszont egyetlen kattintás után a feje tetejére áll, előbb az egyik barátnőjüket vesztik el, aztán hamarosan a józan eszüket is. Tovább nem mondom, mert semmi értelme az egésznek. (Az előzetesben több olyan jelenet is szerepel, ami igazából nincs is benne a filmben.)

Az ezer sebből vérző forgatókönyv egy totálisan átélhetetlen, zsibbasztó történetet mesél el zavaró időbeli ugrándozásokkal, tinihorroros klisékkel, illetve ellenszenves, szerethetetlen és a jellemfejlődést hírből sem ismerő főszereplőkkel, akik testi épségéért még csak nem is szívesen izgul az ember. Bár egy 16-os karika minden horrorfilmnél gyanús, még a fentieknél is nagyobb probléma, hogy

Az még csak a kisebbik rossz, hogy az erősebb lelkületűek akár rezzenéstelen arccal is végig tudják nézni a filmet, annyira kiszámíthatóan próbál ijesztgetni, a fájóbb pont sokkal inkább az, hogy a félelmetesnek szánt részeken olykor bizony egy moziteremnyi ember nevetgél, annyira kellemetlen, amit a vásznon látnak. (Tényleg így történt.)

A vetítés alatt végig abban bíztam, hogy majd legalább a befejezés értelmet ad a szenvedéseimnek, de csúnyán ráfáztam a naivitásomra, mert a történet végén sem kapunk magyarázatot semmire. Nincs feloldás, a befejezés nem old meg semmit, nem tudunk meg semmit Slendermanről – mondjuk az eredettörténetéről, hogy ki ő, és mit akar a gyerekektől, vagy miért nőtt ilyen szép magasra, és miért nincs arca –,  de még a jelenségről sem, a sztori ki sem kacsint a valóságra, például a wisconsini késelésre, csak eltelik másfél óra az életünkből, és tényleg nem derül ki semmi.

A sztori végén nem fékezik meg, nem győzik le csellel, erővel vagy fortéllyal a gyerekrabló Slendermant, szimplán csak elfogynak a főszereplők. Például eltűnnek, de hogy hová, az rejtély marad –  és nem az izgalmasabbik, hanem a dühítőbb fajta. És hiába értem én, hogy a film azt akarja üzenni, hogy a félelem egy önmagát gerjesztő, többnyire a fejünkben élő konstrukció, ha ebből az üzenetből lényegében semmi nem jönne át, ha a végső narráció nem rágná ezt a szánkba.

Sylvian White Slanderman-filmje nemcsak azért bosszantó, mert nevetségesen vacak, vagy mert kiherél egy hamar legendássá vált horrorfigurát, hanem mert miközben egészen nyilvánvalóan a tinédzserekre lő vele (16-os karika, helóbeló!), olyan hülyének is nézi őket, mint a segg. Pedig ennyire azért nem ostoba ez a nemzedék, ezt én kérem ki a nevükben. 2018-ban, közel 35 évvel Freddy Krueger legelső feltűnése után, a tényleg félelmetes Örökség évében, amikor Slenderman helyett már rég Momót rettegik a gyerekek, különösen dühítő ez az egész.