Időről időre össze szoktuk gyűjteni, hogy milyen szuper filmek kerülik el a magyar mozikat. Ebben a cikkben keseregtünk azon, hogy többek között Steven Soderbergh telefonnal forgatott thrillere a korrupt egészségügyi rendszerről, Todd Haynes (Távol a mennyországtól, Carol) új filmje Julianne Moore-ral és Margot Robbie Budapesten forgatott sorozatgyilkosos filmje is elkerülte a magyar mozikat.

Legutóbb pedig amiatt szomorkodtunk, hogy nem fogják behozni a Charlize Theron főszereplésével készült Tullyt sem, pedig igazán szeretnénk megnézni a színésznőt szülési utáni depressziótól szenvedő, háromgyerekes anyaként. De kimarad sokak szerint az év egyik, ha nem a legjobb amerikai filmje, Paul Schrader író-rendező drámája, a First Reformed, amiben Ethan Hawke játszik hitét vesztett ökoterrorista papot.

Még akkor sem, ha nem játszanak bennünk ismert, nálunk is népszerű sztárok. Vannak filmek, amik akkor is moziba kerülnek, ha az ég világon semmilyen díjra nem jelölték őket, nem szerepeltek rangos fesztiválokon, nem dicsérték őket a kritikusok, nem kerestek velük egy vagyont. Ezek azok a filmek, amikről hallva zavartan szoktunk összenézni, hogy “Ezt ki fogja megnézni”? Aztán, mint a forró krumplit, dobáljuk egymásnak a kritika megírásának lehetőségét.

Az érthetetlennek tűnő okból behozott filmek közül is kiemelkednek a francia vígjátékok. Ezek különösen jó esélyekkel indulnak a magyar moziforgalmazóknál, legalábbis, ha az idei filmes felhozatalt nézzük. Nincs olyan hónap, amikor ne mutatnának be legalább egyet, de volt olyan, amikor három is jutott belőlük. Van, amikor ez érthető: Catherine Deneuve filmjeit például szinte mindig behozzák, de ő ma is sztárnak számít, a magyar nézők még mindig szeretik. 

A Derült égből család például, amit márciusban láthattak a nézők, és amit egy magyar kritikus a József Attila Színház produkcióihoz hasonlított, nem tartozik közéjük. A főszereplőkhöz, egy idősödő, jómódú házaspárhoz egyszercsak becsönget egy negyvenes, néma férfi, aki azt állítja, hogy a fiuk, csak nem emlékeznek rá. Ők meg befogadják. Igen, egy idegen felnőttet. Ugyanebben a hónapban érkezett a mozikba a Mrs. Hyde, ami ugyan nem kifejezett vígjáték, inkább valami abszurd kevercs lett. A gyerekégető fizikatanár sztoriját egyszerűen nem lehetett hova tenni, még úgy sem, hogy az egyébként nagyszerű Isabelle Huppert volt a főszereplője.

Egy kínos nagybácsihoz hasonlítottuk a Szerelembe gurulvát, a franciák újabb kísérletét arra, hogy megismételjék az Életrevalók sikerét. Ebben a filmben egy ötvenes playboy kerekesszékesnek adja ki magát, hogy becsajozzon. Egy hét sem telt bele, érkezett a következő francia vígjáték, a Vissza a gyökerekhez (zseniális magyar címadás), amiben egy sikeres építész inkább árvának adja ki magát, annyira szégyelli vidéki rokonait, aztán beveri a fejét, amnéziás lesz, a rokonok meg megjelennek nála. Ez sem lett túl vicces, az viszont igen, hogy 

Júliusban jött a Papás babás, amiben egy negyvenes pasi bölcsődét nyit, hát persze, hogy azért, hogy becsajozzon (vagyis visszaszerezze a volt csaját). Ezután a szintén vicces magyar című Egy burka, egy nadrág kecsegtetett azzal, hogy esetleg mond valamit a bevándorlásról, az iszlámról, az együttélésről. Semmi ilyesmi nem történt, csak gyogyós poénok sorjáztak, míg ki nem derült, hogy a szerelem mindent megold.

Augusztusban sem maradtunk francia vígjátékok nélkül, a Bűbájosokban három fiatal nő, amúgy féltestvérek, próbál meg együtt élni, mert apjuk egy közös párizsi lakást hagyott rájuk. Szintén a lakáshelyzet körül bonyolódik a Szoba gyerekkel kiadó, amiben egy megrögzött agglegény kénytelen együtt élni egy kétgyerekes nővel. Ugyanebben a hónapban Az én hősöm címmel egy francia történelmi vígjáték is befutott. Szerencsére szeptemberben sem maradunk francia vígjáték nélkül, hamarosan jön a Briliáns válás, amiben egy középkorú nő kénytelen új életet kezdeni, miután a férje elhagyta.

Mivel a filmforgalmazók nem hasra ütés, hanem a (vélt vagy valós) nézői igények alapán döntenek egy-egy film behozataláról, megkérdeztük őket, hogy valóban ennyire imádják-e a magyar nézők a francia humort. A válasz pedig: igen. Úgy tűnik, hogy nemcsak a korhatáros, fingós-szarós amerikai vígjátékok, hanem a francia vicceskedés is betalál a magyar nézőknél.

A francia vígjáték az egyik biztos pont a magyar mozikban.

A kisebb érdeklődésre számot tartó francia vígjáték is sokkal megbízhatóbban teljesít, mint például a spanyol, balkáni, vagy német darabok. Emellett a francia filmnek egyébként is van egy jó értelemben vett reneszánsza, a drámaibb darabok, fesztiválfilmek is képesek más országok hasonló filmjeihez képest jobb eredményeket elérni. Vannak itthon ismert rendezőik, színészeik, akik nézőszámot képesek generálni. Mindez értendő természetesen saját szinteken, európai művészfilmes léptékkel mérve” - írta a Vertigo Média.

Náluk egyébként az utóbbi időszak legsikeresebb francia vígjátékai a Derült égből apu (32 ezer néző), A sóher (16 ezer) és a Dupla szerető (10 ezer) voltak, bár ez utóbbi nem igazán vígjáték, inkább egy fura erotikus thriller volt.

A Big Bang Mediánál a forgalmazásba hozott francia filmek nézőszámai változóak, vannak igen jól működőek, de vannak olyanok is, amik mégsem jönnek be a nézőknek, hiába franciák. Úgy tapasztalták, hogy a film sikere nagyban függ a film szereplőinek ismertségétől (vannak-e benne nálunk is ismert francia sztárok) és a sztori érdekességétől. Kiemelkedően sikeres volt náluk a Taxi vígjátéksorozat ötödik része (37 ezer néző) és Luc Besson kalandos sci-fije, a Valerian és az ezer bolygó városa (150 ezer). Igaz, a Valerian szintén nem klasszikus vígjáték, hanem egy vígjátéki elemeket is tartalmazó űrmese.

Amúgy Magyarországon ezekre a filmekre nincs külön támogatás, “vannak viszont Európai uniós és franciaországi filmforgalmazási támogatások, melyekre a hazai filmforgalmazók pályázhatnak, és sikeres elbírálás esetén kisebb-nagyobb mértékű támogatásban részesülhetnek”. Vagyis szó sincs arról, hogy a franciák nyomnák különösebben a filmjeiket.