Harminckét évvel a bemutatása után ismét mozikba kerül a Macskafogó, a rajzfilm, amiből idézgetni közel akkora része a magyar identitásnak, mint legalább egyszer az életben vörösbortól bűzölögve, részegen üvölteni a Mennyország Touristot valami elcseszett házibuliban, fröccsel leöblíteni a túlárazott sajtos-tejfölös lángost a Balaton-parton, vagy a késsel keresztet rajzolni a vekni aljára, mielőtt két pofára zabálnánk a pirospaprikával meghintett zsíroskenyeret.

Szóval a magyar embernek fontos a Macskafogó, összehoz minket, nem csak a házibulik telecigizett konyháiban, hanem balatoni, sőt, bármilyen nyaralásokon, szalonnasütés közben, igazából bármilyen élethelyzetben, de leginkább talán a kanapén tespedve a magyar háztartások tévékészülékei előtt.

Kicsit sem meglepő tehát, hogy a Macskafogó felújítása körüli mizéria egy emberként foglalkoztatta a magyar közvéleményt, volt olyan országgyűlési képviselő, aki még a Filmalapnak is nekiment Nick Grabowski és a többiek megmentése miatt. Mint ismert, az 1986-ban bemutatott Macskafogónak egyetlen, immár több mint 30 éves, negatívja van, ez azonban az elmúlt évtizedekben karcos, fakó és szemcsés lett. Emiatt fogtak össze a rajongók, hogy pénzt gyűjtsenek a restaurálásra. El is kezdték a munkát, a rekonstruálási folyamat képkockáról képkockára zajlott, kb. 195 ezer kockát kellett egyesével beszkennelni, megtisztítani, majd az eredeti képi világhoz hűen újraszínezni.

A Macskafogo.hu önkéntesei azonban összeakasztották macskabajszukat a Filmalappal, ami azt kifogásolta, hogy a rajongók a gyűjtés előtt nem konzultáltak velük, illetve azt a hamis látszatot keltették, hogy a Filmalap nem vesz részt a felújításban. Mikor a Filmalap szerződést bontott, a gyűjtést szervezők nevében Jancsó Dávid, Jancsó Miklós fia, csak annyit írt, nagyon örülnek, hogy az eddig rajongásból – szabadidőben, lelkesedésből – végzett munkát átveszik tőlük, hiszen nekik egy a fontos: minél több nemzedék nőhessen fel Grabowski és a többiek kalandjain. “Ennél jobb dolog, minthogy vállaljátok a rajzfilm felújításának befejezését, nem történhetett volna a Macskafogóval” – írta nyílt levelében.

A Macskafogó felújítása tehát végül éppen a kezdeményezők nélkül fejeződött be, ám ők ezt – a jelek szerint – cseppet sem bánták, ráadásul a céljukat így is sikerült elérni: a legnépszerűbb magyar animációs film szebb köntöst kapott, sőt, újra mozikba került. Pedig a későbbi közönségsiker és kultstátusz ellenére a kritikák kezdetben nem voltak elragadtatva a filmtől. 

A Macskafogó egyenesen hármas koprodukcióban készült, s ebből arra következtethetünk, hogy — stílusosan szólva — a rajzfilmesek meg egérszorítóba kerültek. Ám ahogy a játékfilmek esetében kényszerű-kelletlen megalkúvásokba kényszerültek legtöbbször a rendezők, úgy Ternovszy Bélának sem sikerült elkerülni a koprodukciós buktatót: ami a magyar filmművészetet jelenthetné a Macskafogóban — nos az teljesen hiányzik belőle. A mérce megint az amerikai film, ez esetben az amerikai rajzfilm, melyről sokszor azt hisszük, hogy internacionalista, merthogy a világon mindenütt nézik, s mindenütt nagy népszerűségnek örvendenek a figurák, Frédi és Béni, Tomy és Jerry, Inci és Finci, s no persze Mickey Maus (sic!), minden egerek egere. Pedig- hát internacionalizmusról szó sincs, még kozmopolitizmusról sem, hanem kizárólagosságra törekvő kultúrimperializmusról. Ennek szolgálatába szegődni — mégoly pénztelenül is — mégoly balgaság, mint az egerek részéről azt hinni: egérevésről virágszedésre szoktathatók a macskák…

– írta például a kedvenc cikkem a filmről 1986. októberében. De a Filmvilág kritikusa sem volt odáig a Macskafogóért, a humorát ugyan szerette, de csak egy sablonos, heppienddel végződő gengszterfilmet látott benne.

A Macskafofó egyébként nem először került újra moziba, két évvel ezelőtt, a film bemutatójának harmincadik évfordulóján is levetítették a Toldi moziban, ott volt a rendező, Ternovszky Béla, Haumann Péter, Safranek szinkronhangja, és még több más alkotó, valamint az Index is. A Macskafogót most, két évvel később, azonban számos budapesti és vidéki mozi is a műsorára tűzi, nem csupán egy egyszeri vetítésről van szó. Ennek kell elsősorban örvendezni.

Milyen a Macsakfogó 2018-ban?

Bár nem minden műalkotás állja ki az idő próbáját, a Macskafogó jól öregedett. Éppen ezért nyúlunk vissza hozzá olyan szívesen, és nem csak idézgetünk belőle, hanem mondjuk megvesszük DVD-n, amit szökőévente legalább egyszer elő is veszünk. És bár ma – amikor gyakorlatilag nem telik el hónap anélkül, hogy ne mutatnának be valamilyen újabb animációs filmcsodát – látványban már cseppet sem lenyűgöző, a humora nem kopott, még mindig aktuális. A poénok 2018-ban is ülnek, még mindig baromi vicces, amikor a gonosz Teufel a borotvabalesetben megsebesült Safranek felesége felől érdeklődik, amikor Lusta Dick a joghurt mellé, jég helyett, szalonnát kér a repülőgépen, vagy amikor a baromi menő (sőt, továbbmegyek: Grabowskinál is menőbb) Edlington egy pillanatra megidézi a falábában heroint csempésző Julius Caesar alakját. És akkor még az aprócska gegekről (a nevekről és hasonlókról) nem is beszéltem, csak a legdirektebb poénokról.

Aztán ügyesen elrejtve ott van a Macskafogóban a kommunista párt kritikája (Safranek sokkal tehetségesebb, mint a felettese), miközben a multikultúrát (mármint a multik kultúráját, nem a multikultit) is tökéletesen ábrázolja, és emlékeztet még ma is: hogy aki tapos, azon bizony éppúgy taposnak. Kicsit borzongató belegondolni, hogy Neppék gyakorlatilag azt is megjósolták, mi lesz a rendszerváltás után. Aztán ott vannak a mai fejjel már sokkal egyértelműbb popkulturális utalások (Star Wars, James Bond, amerikai akciófilmek), amik egyértelműen a vasfüggöny túloldalára kacsingattak át – nem véletlen, hogy a film több külföldi országba is eljutott.

Bár korhatár nélkül megtekinthető, ma már nem készülnek ilyen rajzfilmek, mint a Macskafogó, de ha esetleg mégis, akkor azokat kifejezetten felnőtteknek szánják, és ennek megfelelően kapnak korhatár-besorolást is. Érdekes adalék például, hogy az alkotók annak idején terveztek vért a filmbe (Safranekét, ki másét), ám a kanadai producer nem engedte ezt. Ettől még ropognak a fegyverek, a szereplőket kilapítják, szétkarmolják, lövések, robbanások és karambolok hangjával van tele a film, ami mai szemmel szokatlanul erőszakosnak tűnik, és ezt nem nyámnyilaságból mondom, hanem mert egészen más időket élünk.

Aztán ott van a Macskafogó fülledt erotikája, mondjuk Pissy kivillanó farpofáival és csillagokkal leragasztott mellbimbóival. Igazából jóval több a szexuális utalás, mint ahogy a legtöbben a gyerekkorunkból emlékszünk rá. "Zöld szemed villog a sötétben, a farkad kunkorodik merészen" – énekli a lengén öltözött lánycicus az erotikától igencsak túlfűtött Miu-Mi újság? kezdetű betétdalban, amit gyerekként valószínűleg nem tudtam dekódolni, de ma már könnyen belepirulok ezekbe a sorokba.

Így a felújítás után hangzatos lenne azt írni, hogy még sosem nézett ki ilyen jól a Macskafogó, de ez nyilván nem lenne igaz, hiszen egyszer új volt az a kópia. A magyarok valószínűleg legkedvencebbb rajzfilmje nem új köntöst, inkább ráncfelvarrást kapott. Külön szimpatikus, hogy Ternovszky is részt vett a felújításban, aki a sajtóvetítés után elmondta: nem akarta, hogy az eredmény radikálisan eltérjen, színeiben harsányabb legyen az eredetinél, a csapattal együtt hűek akartak maradni az 1986-os változathoz. Mondjuk van olyan jelenet, amelyik a felújítás ellenére jóval fakóbb a többinél. De cserébe vigasztaljon mondjuk az, hogy egyúttal a film hangját is rendbe rakták. A Macskafogó igazán megérdemelte ezt a kis kozmetikai beavatkozást. Ma már tényleg nem születnek ilyen rajzfilmek.